2013. május 26., vasárnap

Gyermeknapra: Nemes Nagy Ágnes versikéivel


Gyermekkorom legkedvesebb verses könyve volt...




Nemes Nagy Ágnes: MIT LÁTUNK AZ UTCÁN? 

Gyere, mackóm, Benedek,
add a szebbik kezedet,
míg sétálunk csöndbe, szépen,
amit látunk, elmesélem.
Jó dolog a séta-séta,
ha botlunk is néha-néha.




Nézd csak, Bence, az az autó,
ott az utca közepén
fényes autó, piros autó
szalad széles kerekén,
négy kereke van neki,
négy kerekét pörgeti,
pörgeti, görgeti,
forgolódni kergeti.

Jaj, te mackó! Nekimentél!
Hogy minek? A fának.
Ez a barna a fa törzse,
fönt vannak az ágak.
Errefelé, arrafelé,
nézz előbb a lábad elé!

Mi ugrál a fa alatt?
Nézd meg ezt a madarat.
Ez a madár verebecske,
megfogná a gyerekecske,
de a veréb sose hagyja,
mert ő ügyes madaracska.




Berregés, ropogás,
fut a sárga robogás.
Hogy mi ez? Jól tudod,
sárga volt és jól futott,
sínen sikló sárga ház:
villamos volt, óriás.

Üvegkunyhó áll magában
szomszéd háznak oldalában.
Meg se mukkan, meg se moccan,
pedig benne telefon van,
és hogy beszél, zenebonál,
ha valaki telefonál.




Ez a láda postaláda.
Mond meg nekem, Benedek:
írtál-e már levelet?
Nem még?
Majd, majd
írok én is teveled.

Bence mackó, rám hallgass most,
megkeressük a fagylaltost.
Kerek kanál, kerek sátor,
fagylalt jön a kanálból,
ha a kanál akkorára
dagadna meg, mint a sátra,
abból jönne az igazi
piros, kerek sátor- fagyi.

Kutya, kutya, csudajó!
Alig-alig ugató.
De ne húzd a kutyikát,
hadd keressen kutya-fát,
hadd szaladjon kutya-útra,  
szőr, szőr!
ugra-bugra.




Utcasarkon utcaseprő
bácsi áll.
Ez a bácsi mit csinál, mit csinál?
Fölsepri a szemetet,
papírt, gyufát, jegyeket,
haragszik,
ha sok a csikk,
a ruhája csupa csík.

Játszanak a gyerekek.
Játszunk mi is, Benedek.
Nézd csak Micit: mije van?
Ezüst biciklije van.
Nézi Palkó, Zsuzsánna,
menjünk mi is utána.




1974.



2013. május 25., szombat

my art - my poem (Alena: Május volt)




Alena: MÁJUS VOLT

és én egy vérnarancsos kis dresszben, 
tizennyolc karátos aranyékszerekkel
(bokám körül csak lazán, ujjamon duplán,
nyakamban, hozzá egy régi medál)
vártam őt a csendben
s azt a csendes percet,
amint este felé az óra
elüti a félhetet, és csenget 
- így beszéltük meg.
Belépett, de nem szólt,
(minek is a szó), már csókolt,
meg simogatott és lejjebb...,
éreztük, ahogy levetett egy angyal,
mégis a zuhanás pillanatában
karjaiba vett bennünket,
s vitt, vitt mindkettőnket
a vetetlen ágyra
fesztelen vággyal...,
(kérte, hogy könnyedén szeressem)
s tobzódva egymásban-egymással,
elhittük egymásnak,
ez mindig így lesz majd...
- miközben, ó dehogy!


2013. május 24., péntek

my art - my poem (Alena: Add nekem a te verseidet)


Tamara De Lempicka: Lány zöld ruhában


Alena: Add nekem a te verseidet

add nekem a te verseidet
hogy kivirágzott kezembe vehessem
hogy vadvirág-csokorba pompásan tehessem

add nekem a te verseidet
naponként szavaidat, egy-egy szálat
minden szálat örök dolgok közé rejthessem

add nekem a te verseidet
mert kék látásod mindig épít
mindig irgalmaz, mindig szépít

add nekem a te verseidet
amelyek ölnek, ölelnek, égnek
és vágytól látnak nőket szépnek

add nekem a te verseidet
hogy tengerpartot járó kisgyerek lehessek
irigye vagyok minden szerelmednek



2013. május 21., kedd

my art - my poem (Alena: Utóirat)




Alena: Utóirat

...de, ha úgy érzed, 
nem volt az az utca,
és nem is volt talán soha-soha,
és ő, kedvesednek hitt szeret-ő
nem is ment át soha rajta,
noha úgy tűnt, láttad, 
csupán délibábot
- mert valójában
a galambok ott piszkolnak az ablakpárkányodon,
lent pedig verebek civakodnak egy kenyérhéjon,

Te ne törődj semmivel! Lesz, ami lesz!
Írj ezután csak szonetteket!
Vagy csak disztichont! Vagy balladát!
Ne marháskodj! Nobilitas obligat!


2013. május 17., péntek

my art - my poem (Alena: Vágylak)




Alena: Vágylak

Nem vágyom másra,
nyolcvan négyzetméter boldogságra,
s benne egy kádra, franciaágyra,
hat személyes kerek asztalkára,
díványra, fekete zongorára,
sok-sok polcra, rajtuk egy könyvtárra,
estéimhez olvasólámpára,
teraszon kint egy drapp hintaágyra,
ablakaimban spalettára,
ajtómon biztonsági zárra,
hétfőtől szerdáig magányra,
csütörtöktől már társaságra,
néhanapján pedig a nyárban
egy nagy tál szamócára,
hozzá csak Te kellennél 
- egy tálból enni,
s örökkön örökké 
boldog órákat csenni...


my art - my poem (Alena: Boldog órák helyett)

Alena: Boldog órák helyett

Félek minden(ki)től,
az idő ellop vagy eltemet...

Vágyak rabjai lettünk.
Látod, vágyaké, 
melyekről lemondani 
nem lehet,
halálomig - halálodig.

Ülünk egy kőpadon.

Hideg van, fázom!
Gyere, menjünk innen,
menjünk a francba!




Poems are for Everyone (K.G. - Levéltávirat Irénnek Nagymarosról)


Képes Géza:
Levéltávirat Irénnek Nagymarosról
 
Vártalak
a
vonatnál -
nem jöttél
pedig
ragyogó
napsütést
ígértem
neked.
 
Tegnap
kiégtem
nélküled.
Holnap
talán
égek
veled.
 
S holnapután
két
marék
forró
hamut
szórnak
szét a
szelek...

Nagymaroson
1980.
május
17-
én



2013. május 12., vasárnap

my art - my poem (Alena: Töredékek az 1983-as Szép versek című kötetből)




Alena: Töredékek az 1983-as Szép versek című kötetből


Azt zengjük, azt a zsoltárt...

(és belső részeim között
szívem megolvadt, mint viasz)

Épp csak a vállunkról
rebbent el az öröm,
mint súlytalan madár.

(innét se szökhetsz már soha többé,
csavargó éhes szív,
meg vagy jelölve)

Épp olyan este volt mint a többi.
Tódultak ki a színház kapuján
a naponkénti zsibogó vidámak.
Közéjük keveredve
szótlan
fogtam a vállad
és
egyszercsak eszembe jutott:

lakik benned egy névtelen erő...
Talán magad se vetted észre,
mikor, honnét növelted.
Titokzatosabb szövedék, mint
a győztes szerelem.

Mindent,
ami a roncsoló idő
tűzrácsain kihullt
- akár a néma levegő
üvegharangja a földet -
meg tudja
védeni. 


2013. május 8., szerda

my art (Alena: Sorsunk)




Alena:  Sorsunk

Most csak a vörös hegedűkre gondolok. Az igazán nagyokra. Fajtám vérére, a magyar Művészekre. Adyra. Latinovitsra. És irigykedem. A rajongóra. A társra. Csinszkára. Évára. Irigykedem?! Talán még azt sem. Csak úgy botladozom. Olvasom őszinte szavaikat, és sorra kifordul mind, felfedi önmagát, igazát. A szavak lángvörösen izzanak, ahogy közöttük botorkálok, mint idegen, váratlan, hívatlan vendég. Fáj nagyon érezni őket, látni őket. Hallom kiáltásuk és tehetetlen vagyok. Velük vagyok, miközben ők - tudom - magukban. Egyedül van Ady. Egyedül van Latinovits. Magára marad itt az érzés, mint egy alantas és ostoba vonóhúzás, félszeg próbálkozás a hangszeren. Magamra maradok én is. Játszani pedig nem tudok, nem is tanultam. Nekem nem volt anyám, se mesterem, szeretőm se soha! Vörös hegedűre, szabadságra, szerelemre méltatlannak születtem. Hajlékomat a napfény, a tavaszi szél, gyerekzsivaj még üdvözölheti. Árnyékban alszom el. S néha arról álmodom, egyszer felébredek a szavak között. Sorba állok nemesen - testemmel, lelkemmel, szellememmel, ahogy megérdemeltem azon a bizonyos csütörtöki napon, mikor megérkeztem. Mint Ady vagy Csinszka.  

Van az életben egy-egy pillanat, 
Erősnek hisszük szerfelett magunkat. 
Lelkünk repül, száll, magával ragad, 
Bús aggodalmak mindhiába húznak. 
Csalóka álmok léghajóján 
A vihar szépen fellegekbe tüntet, 
Míg lenn a földön kárörvendő, 
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. 

Madár lettem. De szárnyam szegve! Csapdosok csak körbe-körbe, s amerre repdesek, mindent összevérzek... Nehéz lett a valóság vér-könny-cseppjeivel! Miközben nem vágyom másra, csupán egyetlen végtelenre: szabadon a magasba röppenhessek! 

Van az életben egy-egy pillanat, 
Hogy nem várunk már semmit a világtól, 
Leroskadunk bánat terhe alatt, 
Szívünk mindenkit megátkozva vádol. 
Míg porba hullva megsiratjuk, 
Mi porba döntött - sok keserü álmunk, 
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, 
Míg testet öltött fájdalmakká válunk. 

A szél egyszer csak (f)eléd sodorta létezésem, és azt súgta késő, későn láttuk meg egymást! Számunkra az éjszaka nem is jelenthet mást vagy többet, mint hogy vége mindennek! Még el sem kezdődhetett, már vége közös történetünknek. Mint egy elkésett randevú, egy nyárvégi délután, valamelyik körúti kávéház félreeső teraszán. De tudod, ezt úgy sem hiszem el! Összeomolhat az ég és a föld, én mégis hiszek benne! Egy madár dalol közeledben.
- Látod, itt vagyok Neked, az ég alatt s a föld felett - míg élek, érzem: Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam, a föld felett s az ég alatt! Hiszen saját megsemmisülésünket várjuk - bevallom tudatlanul. Visszavágyunk oda, ahonnan elbocsáttattunk! Ezért találkozhattunk... Ezért kellett, találkozzunk, érdemesen! Ha van oka, és miért ne lenne, ez a magja, én hiszek benne. És Te? - kérdezlek. Te azonban még másvalaki kérdésére válaszolsz nekem. 
- Hol és mikor találjuk meg a Szépséget, kivel vidámság s öröm lehetne az élet, újra, végre? Madárka, dalold el nevét! - kéred tőlem visszavárva a feloldozást.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, 
Szivünk a vágyak tengerén evez, 
Hajónkat szélvész, vihar összetépi, 
De egy zord erő küzdelemre készti. 
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, 
Nincs egy reményünk, mely valóra válna, 
Míg sírba visz az önvád néma átka. 

Körbe állunk. Körtáncot járunk. Lásd, körbe szeretni egymást így, nem elég! Ez nem lehet az élet, csupán ennyi! Pedig bennünk a tenger szava él. Minden titkunk lent a mélyben. Álmunkban láttuk is a tenger alatti termet... Mégis itt csak a szél fütyül. Megfulladunk, ha emberek hívogatnak nyüzsgő tömegből!