Pinczési Judit emlékére

Pinczési Judit (1947-1982) költő

ANGYALSZÁRNYAK ÉJFÉLI RÖPTE 

Pinczési Judit föltámadására

Betonút. Ritkán fölbukkanó, szinte néma autók, mérhetetlen lassúsággal. Házrengeteg. Laposak és hivalkodók, földkalyibák és márványos paloták. És virágok mindenfelé. Nagy, kövér, mégis édeskés könnycseppben ülök. Tört idomok, kopott padok a szürkületben. Körös-körül mindenki fekszik. Valaki mégis áll. Kőből, mozdulatlanul. A talapzaton fölirat: “Sohasem porladok el / versek oltárába szöktem.” Itt, a főút mentén. Miféle város ez? Vakít a csönd. Nyughatatlan piros bogarak rohangálnak. Kövek és kövek. Mindenütt, még a levegő­ben is, Isten azonosíthatatlan ujjnyoma. Nagyváros. Nekropolisz. Szemben, kissé átlósan Pilinszky lakik, házába széltől megcsavart bronzkereszt fúródik. Fölötte, a lágyan emelkedő dombhajlatban Kálnoky, Szobotka. Velük szemben, lejjebb, Gáll István. Fáznak? Melegük van? Fölnéznek a hirtelen előbújó, szemérmesen hunyorgó csillagokra? Vagy tükör az égbolt, s a föl-föllobbanó gyertyák a csillagok? Ki tudja? Ki mer hanyatt feküdni ebben a határtalan nyugalomban? Ki mer saját csontarcába nézni?

Judit! Láng volt az élet? Az életed? Láng vagy csak egy gyufaszál sercenése? Ugye mindegy. Agyvelőt nyomó, tehetségdaganattal. Hát persze, hogy nincsen porladás! Talán a föltámadás se kétes.

Tíz esztendeje őrzi e sírt Uriel, a kék arkangyal, ahogy a Józset Attila versben: “Kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyul. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyul.” De Uriel letörli e sírról a foltokat, s végigsimítja Pinczési Judit verseit. Mert ő immár a versek. A senkivel sem összehasonlítható, torzójában is teljes Pinczési-költemények. Keseregjünk? Írt volna még? Többet? Jobbat? Szebbeket? Csupa kérdőjel, amelyekre nem lehet és nem szabad választ keresni. Kocsis Zoltán mondta: “éppen úgy nem bánkódom azon, hogy meghalt Pilinszky, mint azon sem, hogy meghalt Beethoven.” Beethoven Örömódává, Pilinszky Apokriffá vált, Pinczési Judit pedig feledhetetlen verssorok fekete hattyú tollaiból bontott angyalszárnyakat.

Versei belopakodtak a bőrünk alá és meghúzódtak a pórusokban. Mint a vírusok, megbújnak a gerinc mentén, s amikor belelapozunk valamelyik Pinczési-kötetbe, kitörnek és abba bele­remegünk.

Egyszer azt írtam, Hajnal Anna az atomkor Assziszi Szent Ference. Többen fölhorkantak. Nőt férfi szenthez hasonlítok? Igen. Mert nem hihetem, hogy Szent Ferenc férfi volt. Inkább szent. Vajon van nemük az angyaloknak? Hajnal Anna nő volt vagy költő? Azt hiszem, angyal volt. Ott énekelt a Karban. Pinczési Judit kihez hasonlatos? Leginkább önmagához. De azon túl, azt vélem fölfedezni a sorok mögöttesében, hogy Pilinszky egyik keze ő. Az a kéz-e, amelyik épp elolt egy körömig szívott cigarettacsikket vagy amelyik megkeveri a kávét vagy elmélázva kering a levegőben, majd megáll egy ponton és kimerevedik, s fölmutat, merre is a grádics, hol rejtezik az üdvösség. Akármelyik is ez a Kéz, ott matat a sorok sűrűjében, ahogy József Attiláéban Kosztolányi, Pilinszkyében József Attila, ebben a művész evolúcióban, DNS-láncfüzérben.

“Gyújtózsinór vállfokig. / Csontszál. Gyertyát álmodik. / Ablakon felizzó csontbrokát. / A vakond díszíti csarnokát.” - írja a Foltokban.

Minden versében halál-foltok. Olyan ember sorai, aki ugyan nem tudja, de sejti, valahol a zsige­rek mélyén, molekulák belsejében, hogy az élet, az élete olyan rövid lesz, mint egy lepkéé. Mert itt a halál nem dísz, nem esztétikai színezék, nem kamasz-halál-várás, hanem földes, penész szagú, koporsós, igazán sejtelmes halál. S íme az Aki megért fájdalmasan ringató dala: “én nem kívánok verseimért / fénykoronát, / álmot várok, felhabzót, mi / messze­­bocsájt. / Mert álom e röpüléses / szív-kanossza / messzi út e szögteli út - / köd a hossza. / Ködben varjuk kérdőjele - / meddig telelsz / karácsonyfák kérdik tőlem: / mit érdemelsz. / Sapkacsörgőt és borotvát / szépet, fehért / úgyis eljön síromhoz is / aki megért.”

Hát ezért ülök itt, Judit. S nem bírom mozdulással. Bénul a táj, sötétedik, a maradék fények is kihunynak.

TALÁN

“Fiatalon fogsz meghalni!” - mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.

Hol ez a cigányasszony, Judit!? Álljon elő! Mert tudnom kell, mert tudnunk kell, hogy mit tegyünk. Szívünk szerint.

Te már tudod. Mi csak sejtjük.

Most álmodj tovább. Amit akartál, megcsináltad. Angyalszárnyak éjjeli röpte csapkodja a sötét csöndet vigasztalanul.

Koppány Zsolt, 1992.

Pinczési Judit:

Az tartott legtovább

Az tartott legtovább
hogy fölállni merjek
és testemhez kössem
az imbolygó Napot,

hogy a nyár robaját véglegesítsem
belesikoltva lombokba,
gödrökbe,
arcomra taposott vadvirágba.

Meghívni titokban egy lázadó cipőt,
ölelni a fejemre gyulladt díszpárnákat,
fohászkodva lesni
a vízcsapok lélegzetét,
mintha az mosna kezet újra
aki itthagyott.

Aztán csak a perc,
egy öngyújtót kinevezni
múzeumi ritkaságnak,
félálomban felsorolni
minden barátot,
és lépni a csöndben.

Arcok, gondolatok... (L.Q.L)

"...a művészet nem(csak) élvezet, vigasztalás vagy mulatság; a művészet nagy ügy. A művészet feladata óriási: meg kell(ene) szüntetnie az erőszakot. El kell(ene) érnie, hogy a testvériség és a felebaráti szeretet mindenkinek a hétköznapi érzéseivé, ösztönévé váljanak. A Művészetnek a lényege az Igazságban rejtezik."

Levy Q Lucien - filozófus, festő, drámapedagógus

Szavak, szavak... (1983.)

A KIBONTOTT SZAVAK

Mindegy, hogy mi a valóság és mi a képzelet, ha egyaránt fáj.
Mindegy!
Úgyis az egésszel van bajom; Áttetsző kavicsok között lépkedsz.
Nem gondolsz holnapra, mára.
A tegnapok közé száműzött arcod,
Mint a halál; oly végtelen.
Nem lesz könnyű veled az élet; De nélküled nem élhető,
Hiszen egymásnak tőr vagyunk mi ketten,
És egyedüli oltalom.
Az idő elsodorja létezésünk; De újjászüli létezésemet
Napról-napra: Hiányod.
S ne hidd, hogy tőlem megszabadulhatsz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetsz.
Ha beszívod a levegőt, lényem elvegyül lélegzeteddel.
És ha a poharat emeled szádhoz, engem is iszol:
Láthatatlanul ott úszom italodban.
Amelyikünk pedig bűnt követ el a másik ellen,
Annak homlokán lázvörös bélyeg üt ki.
S ha egyikünk nem él már, az hangszóróból,
Könyvek lapjairól kiált a másikhoz.
Látod, mi egymás kedvenc mérgei lettünk,
Méreg - amelyről leszokni nem lehet:
Halálomig - halálodig.
Nem szólsz,
De minek is a szó, hol amit mondani lehetne,
Rég nem mondható;
Visszanézni egy pillanat: sziklás part,
Tengerár lebegtet új távlatokat,
Villan
S magába zár.
Mindeközben álarcokat próbálgatunk fiatalon,
Aztán az egyik váratlanul arcunkra forr,
S ott is marad letéphetetlenül.
Tudod, a rendelkezésedre álló idő
Kevés,
Amíg lehet lépj tovább,
Terveid úgy is szétporladnak.
Szétporlad a múlt is,
Igen a széppé hazudott múlt is.
Ne magyarázd!
S ne kételkedj!
Veled vagyok.
Csináld!
És ne törődj vele,
Értik-e, követik-e, helyeslik-e, elvetik-e?!
Előtted és körötted a sivatag.
Előtted üres a tér,
Előtted az irdatlan sötét.
Vágj neki, ha akarod,
Vágj neki, ha nem,
Vágj neki,
Mert nincs más választásod!
De velem S Ne nélkülem!

(L.Q.L)

*** *** ***

Azt zengjük, azt a zsoltárt...

(és belső részeim között

szívem megolvadt, mint viasz)

Épp csak a vállunkról

rebbent el az öröm,

mint súlytalan madár.

(innét se szökhetsz már soha többé,

csavargó éhes szív,

meg vagy jelölve)

Épp olyan este volt mint a többi.

Tódultak ki a színház kapuján

a naponkénti zsibogó vidámak.

Közéjük keveredve

szótlan

fogtam meg a vállad

és

egyszercsak eszembe jutott:

lakik benned egy névtelen erő...

Talán magad se vetted észre,

mikor, honnét növelted.

Titokzatosabb szövedék, mint

a győztes szerelem.

Mindent,

ami a roncsoló idő

tűzrácsain kihullt,

akár a néma levegő

üvegharangja a földet,

meg tudja

védeni. 

(Alena)

Arcok, gondolatok... (Ákos)

"Minden ami szép volt, minden ami ránk várhat még, már bennünk van rég..." 

Kovács Ákos, énekes-előadóművész

http://www.youtube.com/watch?v=s0uLwKaC_d0

http://alenasimon-art.blogspot.hu/

Poems for are Everyone (M.É. - Iskolás leszek)

Mentünk, verőfényes nyár végi délután volt, kislányommal az utcákon sétálgatva, szökdécselve nyargaltunk a megbeszélt időpontra. A tanító néni otthonában várt bennünket. Egy hatalmas, öreg kapu előtt várakoztunk izgatottan, miután becsengettünk. Angyal néni örömmel, arcán őszinte mosollyal fogadott mindkettőnket, de leginkább legújabb nebulóját kíváncsian. A hallban aztán mindhárman leültünk ebédlőasztala egyik végében. Tanító néni elővette a verset, s hogy barátkozzunk vele, először felolvasta nekünk. Mikor átnyújtotta, megláttam a papíron a versike mellett kislányom nevét is - várta őt már ez az egyszerű papír, egy sokszor átmásolt három versszakos kis költeménnyel. Amit legtöbbet varázsolhat vele bárki is, éreztük Angyal nénivel, csupán a gyermeki lélek tudja fölemelni. Lánykám élete első nagyobb színpadán, kicsiny versikével aratott óriási sikert, mindenki tapsolt. Napok óta gratulálnak neki ismerőseink az iskolában és kint az utcákon sétálgatva, nyargalva hazafelé a szeptemberi délutánban...

Mentovics Éva: Iskolás leszek

Iskolába járok ősztől,
Mert már hatéves vagyok.
Hátamra veszem a táskám,
S indulok, mint a nagyok.

Táskámban sok tarka könyv van,
Mesékkel és képekkel.
Amint lapozgattam őket,
Úgy tűnt, minden érdekel.

Igyekszem majd megtanulni
Mielőbb az ábécét.
S meglepem az anyukámat:
Én olvasok majd mesét.

http://alenasimon-art.blogspot.hu/

Poems are for Everyone (R.M. - Tétova óda)

Radnóti Miklós: Tétova óda 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Elmondja Olt Tamás, színész:

http://www.youtube.com/watch?v=fTyT9Qz8CZw

my art - my poem (Alena: Rád gondolok)

Alena: RÁD GONDOLOK

Meghirdettem üzletemet,

tódulnak be az utcáról

naponkénti zsibogó tömegek.

A kerti pad most csupán emlék.

A csend varázslat lenne!

Elmaradt evangélium után kutatok.

Mégis néha, reggeleken,

ha kinézek a vonat ablakából,

látom, hol laksz,

ilyenkor mindig Rád gondolok.

http://alenasimon-art.blogspot.hu/