2013. április 21., vasárnap

Poems are for Everyone (K.A. - Még mindig álmaimról)


photo: Rodney Smith

Kálnay Adél: Még mindig álmaimról 
Azt álmodtam, hogy elveszítelek.
Előttem mentél, s úgy siettél,
hogy ne érjelek utol semmiképp,
aztán befordultál a sarkon.
Kiáltottam utánad,
de hangom erőtlenül halt el,
a lábaimban sem volt erő,
s minden lépésemmel nőtt
bennem a félelem…
Mi lesz most, gondoltam,
elérek-e én is a sarokig,
meglátom-e az ismerős utcát,
ahol először találkoztunk,
ahol a platánok hámló kérgét
mókusok hordták szét izgatottan?
Ezt néztük akkor régen mind a ketten,
s csak nagyon sokára láttuk meg egymást…
Az egész életünk benne van
ebben az utcában, gondoltam,
a platánok méltóságában,
a mókusok játékában, a vénülő házakban,
a délelőtti csendességben,
ami lassan sétál fel s alá,
és be-behajol az árva udvarokba,
a fiatalságom az az utca,
a szerelmem és a reményeim…
Mindjárt ott leszek én is,
gondoltam, ott leszek a sarkon,
onnan majd látni foglak ismét,
ott állsz a mi fánk alatt,
türelmesen, ráérősen álldogálsz,
nézed, hogyan bujkálnak a fények
az ágak között,
meg se rezzensz lépteim zajára,
mintha nem is tudnál rólam,
de magadban mosolyogsz azon,
hogyan próbálok észrevétlenül
eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva.
S már ott is voltam a sarkon,
már arcomban éreztem a szellőt,
amit a sűrű lombú fák küldenek
mindig elém fanyar illatukkal…
És akkor láttam,
hogy nincs ott az az utca,
és semmilyen másik utca sem volt,
csak a nagy üresség, a semmi,
és a szemem elé kaptam a kezem,
ez nem lehet, mondtam,
ez nem lehet,nem tűnhetett el,
ami valaha létezett,
s közben tudtam biztosan,
igenis lehet olyan,
hogy minden odavan
egy pillanat alatt,
s akkor sírni kellett nagyon,
s azóta is csak sírok,
hiszen még mindig álmodom.



2013. április 17., szerda

Poems are for Everyone (R.Zs. - Egyezkedés)




Rakovszky Zsuzsa: Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
egyértelmű idő?


Ha a lehetséges világra dől, ha
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
félmult nyüzsög elő,

mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
jelezni így se szűnt -
ha az áttételes pokol helyett mi
kapunk most egyszerűt?

Sopánkodtunk elég soká: időnkül
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne - és ha most fejünkre csőstül
tömör történelem

zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
többé dehogy kíván

felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
De most, mikor veled

tőled, neked - mikor orsóvá gombolyodva
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,
bánnám is én, ha csak

ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,
kiegyeznék vele.
Engem ördög visz, hát visz, de téged -
téged féltelek.



2013. április 13., szombat

my art - my poem (Alena: Egy kicsike színpadon)




Alena: Egy kicsike színpadon


Könnyű annak a nőnek,
aki szingli 
és a világot csak átlézengi,
aki, ha úgy dönt este hatkor,
hát akkor este hatkor 
lemegy, vagy elmegy…, hogy hova? –
nos, ezt rábízom az olvasóra!
Én másfajta világot ismerek,
hármunk világát, ahogy élem,
mikor este megfürösztve
gyermekeimet
ágyba bújtatom őket, és ott
várják a jól megszokott
kakaós tejüket, amiből még
soha nem volt elég.
S olvasom az esti mesét,
én azt ismerem, igen, amit
Rónay György megírt, a verseit,
hogy miként járt pórul a tolvaj,
és milyen is
az egér, macska igazi barátsága.
S míg kincseim
álomba szenderülnek, én is
álmodom mellettük egy kicsikét.
Elképzelem esténként, hogy
színésznő vagyok,
ki épp most lép fel a színpadra
roppant tehetséggel, s átéléssel
veti bele magát a macska, 
majd az egérke szerepébe.
Szerep igen,
de micsoda szerep! - ahogy
a költő ezeket papírra vetette,
hogy ki-ki álmodja álmát,
álmodhassa, és még tovább…
Anya vagyok. S minden este
egy kicsike színpadon,
mint nagyszerű színésznőt,
úgy tapsol vissza a közönség.
Telt házas előadás lesz holnap is!



2013. április 12., péntek

my art (Alena: Most pedig bemutatkozom)


S.I. - Tánctanfolyam az asztalosműhelyben 1935-ben


Alena: Most pedig bemutatkozom

...1977 tavaszán születtem, épp ekkortájt érkeztem, hoztak magukkal sebesen-vadul a böjti szelek. Anyám fiúnak várt, de lettem egyszeriben nagy csalódása talán - ma már így sejtem inkább. Hát mit volt mit tennie, az akkori kor szokásához híven rám aggatta nevét, az ő keresztnevét, és ezzel magamban, magammal azóta pörlekedem. Sváb Krammerek, zsidó Ettingerek, lengyel Brezsnyánszky-k, szögedi Simonok, kikeresztelkedett Erdélyiek, halasi Nagy-Kálóziak lánya lettem én ott a Kis-Kunság szögletén, mint kerek-erdő közepén, a betyár Bugacon s az Öregszőlőkön is túl. 
Apám szülei orvosok voltak. Nagymamámat Pécsett fogorvosnak taníttatta ki keresztanyja, mivel saját lánya nem lehetett, keresztlányára, az én drága nagyikámra áldozta minden vagyonát. Nagyapám, kit már nem ismerhettem meg, Debrecenben volt tanársegéd a klinikán. Első pénzkeresetéből egy helyi képkereskedőnél vette meg kedvenc olajfestményem, s mintha Szinyei Merse Pál pipacsos mezőjének folytatása lenne, de semmi egyéb, csupán ismeretlen alkotás, nekem annál drágább kincsem. 
Anyám szülei egyszerűbb, de nagyszerű, tehetséges és kreatív emberek voltak, sőt az egész Simon családról ezt mesélhetem el. Simon dédapám Szeged-Dorozsma-Bordány-Halas vonalán elismert, becsületes asztalos emberként tevékenykedett. Mesterségét Bécsben tanulta ki bútor- és hangszerkészítőként. A Simonokat soha nem kellett félteni - előbb volt kocsijuk a városban, mint az orvosoknak. Téli estéken maguk szórakoztatására rajzfilmeket készítettek. Feri bácsi filmezett, Pityu bácsi jól rajzolt, és így ők ketten igazi, családi Cinema Paradiso-t teremtettek - sajnos a filmszalagok legtöbbje egy véletlen tűznek áldozatául esett. Én csak pislogtam négy évesen a falra vetített kisfilmeken: anyám még baba, s ott mocorog, pancsol a falvédő felett, ez hihetetlen! Mégis hát, hogyan lehet?! - tűnődtem. Így és ehhez hasonló helyzetekben ámultam s bámultam rá a nagy világra, mi engem körülvett. 
De soha sem voltam rest! Nagymamám bár nagyon szeretett, én a világ legrosszabb unokája lehettem: kipakolva a vitrin tartalmát, régi, családi ereklyékkel, porcelán nippekkel játszadoztam, vagy összefirkáltam a hallban zongoráját, de ha más nem esett, csentem egy kis krétaport mami pasztellkrétával rajzolt vadvirágos csokráról - gondoltam, még szemfestéknek jó lehet! De már kínálgatta nekem a tejszínhabos eperszemeket, Kossuth kiflijét vagy non plus ultráját, és én megszelídülve hallgattam meséjét az életről, mit ő megélt. Rajongtam ezekért a történetekért, lelkes közönsége voltam, s legtöbbször sztoriját vissza is tapsoltam, mesélnie kellett újra, de a legeslegelejéről! Így fogytak el a piskótatekercsek, szinte észre sem vettük - Istenem, de rég volt mindez, pedig innen indultam el egyszer, régen, kétszer tizennyolc éve, mint egy mesében... 


2013. április 11., csütörtök

my art - my poem (Alena: Költő barátom verseiről)





Alena: Költő barátom verseiről

Megigézett az idézet
Lét-játék költészetében.
Sokáig olvastam L.Q.L sorait,
pedig az is meglehet,
egy szóval nem több gondolata,
mint ahogyan nagy elődje írta.
Mégis velem elhitette -
hiszen művész - megtehette,
a szavak benne születtek.

A lap alján olvasom, újra,
sztorijához egy lábjegyzet: 
Talán sohasem vagyunk
annyira természetesek,
mint mikor szerepet játszunk.
Nem, ez sem ő. Ő csak hozta,
Oscar Wilde e gondolat atyja. 


2013 április 11.


Poems are for Everyone (M.S. - Rapszodikus tavasz)





Márai Sándor: Rapszodikus tavasz

A hold magasan járkál
és véresen lebámul
olyan, mint torzó bálvány
és szegény szemed kábul


és szegény orrod lázad,
füled neszez a csöndre
s a fák tavaszi lázban
mind kibuggyannak zöldbe.

Már félkilencre jár tán,
lézengenek a járdán,
a kávéházban égnek
fehér és tompa fények.

Mily magányosan járok
és senkire se várok
kezem szívemre tettem
és beszélgettünk ketten.

Dadogva kérdez engem
és számadásra híva,
a sok tavaszi esten
mért ültem itthon ríva?

Párnám miért haraptam
és miért nem szerettem,
randevút sose adtam
zöld fűbe sose estem.

Talán jobb is, hogy így van,
hogy úr - magam maradtam,
hogy kölcsön sose kaptam
és hogy mindig csak adtam.

Én nem bántottam élőt
és nem bántottam alvót
csak beteszem majd csöndben
magam után az ajtót.

A gázlámpához állok
és játszom a botommal
meg egyéb tarka lommal
amim van: élet, átok,
fény, árnyék, s ami múlt már
kis elvetélt szerelmek,
a hold ott fönn az égen
s itt lenn útszéli lelkek.



2013. április 9., kedd

ÁPRILIS 11. - a Magyar Költészet Napja 1964 óta



„Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.”
Pilinszky János: József Attila emlékkönyvébe






Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi testvérbanda

- gondolatok Vas Istvántól a Magyar Költészet Napjára -



Manapság egyre többször hallom, hogy hanyatlik a mi költészetünk. Vagy ha nem akarják ilyen gorombán mondani, a költészetnek csökkent a fontossága, jelentősége. Mostanában hallok ilyesmit, de nem először. Hangoztatták ezt fiatalkoromban, a mi indulásunk idején is!  
A mi nemzedékünk jelentkezését ötvenhárom évvel ezelőtt a Vajda János Társaság adta ki Új magyar líra - Fiatal költők antológiája címmel, és maga a Társaság elnöke, a kor egyik legtekintélyesebb kritikusa, Kárpáti Aurél válogatta és írt hozzá előszót, amely főként arról szólt, hogy a mi korunk - mármint a félszázaddal ezelőtti - nem kedvez a lírának. Lázas rohanásról, gomolygó tülekedésről, hűlő érzésekről, a relativitás elméletéről, racionalizáló társadalmi törekvésekről, technokráciáról, a diktatúrák népszerűségéről beszélt - meg a költőről ebben a korban. "Nem anakronizmus-e ma puszta létezése is?" - kérdezte Kárpáti. "Ki hallgat rá, kit segít, kinek használ?" Ezzel az atyai jóindulattal igyekezett mérsékelni az olvasó várakozását az akkori fiatal költők irányába.
Csakhogy az irodalmi közvélemény változékonyabb mint maga az irodalom. A "harmadik nemzedék", ahogy Babits elnevezte, mára, úgy veszem észre, megdicsőült és indulásunk ideje megszépült a messzeségben. Az irodalmi életnek furcsák a törvényei - és a szabálytalanságai. Előfordulhat, hogy a szűkkeblűség nem okoz annyi zavart az értékrendben, mint a bőkezűség. Szerb Antal, Babits és Kassák szigorúsága, kicsinylése vagy akár elutasítása hosszú távon mégsem ártott a harmadik nemzedéknek. Hát a költészetünk legújabb korának kitárt kritikai kapuin a porondra kiözönlő dalnokoknak és bajnokoknak mi ártott, mi használt? És főként: a tájékozódásukban megzavarodó vagy éppen elkedvetlenedő olvasóknak? Hallom, akadnak, akik mindezek okát abban találják, hogy túl sok a költő.
Ma az egész porond egyetlen gomolygás - nemcsoda, ha kevesen veszik észre, hogy e gomolygásban lassan és feltűnés nélkül alakul ki az új költőknek egy ragyogó tehetségű és tudású vonulata. A mai magyar költészetben minden irány és törekvés helyet kap, erejéhez és reklámjához mérten - nem is tudom, tekintsem-e a mai kor előnyének, hogy a lírának is van már lehetősége reklámra.
De ugyancsak ilyen körülmények között ma nagyobb, meghatározóbb szerep jut az olvasónak, a vers fogyasztójának. Ha pedig ez a helyzet, nem lehet fontosabb feladatom, mint hogy némi útbaigazítást adjanak soraim a közönségnek.

"Ki hallgat rá, kit segít, kinek használ?" - mármint a költő.

Kezdjük talán a végén: kinek használ a költő? Illyés egyszer azt mondta tréfásan, hogy ha nálunk valamilyen vízvezetékvész állna be, az emberek a költőkre néznének először: <<mit lehet itt csinálni?>> Pedig Illyés alighanem az utolsó magyar költő volt, aki használni tudott - és inkább prózai írásaival, mint verseivel. Ma már senki sem néz a költőkre, hogy miként lehetne szabadulni nehéz helyzetünkből.
Néhányan még élnek azok közül, akik bőszebb évtizedeinkben börtönben ültek: kérdezzük meg tőlük, micsoda előny volt, aki verseket tudott kívülről - milyen erőt és vigaszt meríthettek belőlük. És a költő, aki vigasztalni tud, az természetesen segíteni is tud - hogy a második kérdéshez lépjünk vissza. Legalkalmasabb itt megemlíteni, micsoda oktalanság volt - több is, mint oktalanság - amikor egy időben megkülönböztettek optimista és pesszimista verseket. Jó vers  nincs pesszimista, bármiről szóljon is. Mert a vers megformálásához, a formához mindig bizalom kell, feltétlen bizalom.
És végül az utolsó - azaz a legelső - kérdés: ki hallgat rá? - mármint a költőre. Ideje végre bevallani, hogy a líra nem tömegfogyasztási cikk. Az én fiatalkoromban sem volt az. A vers - hatásában - nem demokratikus műfaj. A versolvasás nem népszavazás. Nem mindegy, ki olvas egy költőt. Tudjuk, a Szigeti veszedelem hatása nemigen lehetett folyamatos. De ha igaz - és úgy látszik, igaz, már csak a családi kapcsolatok folytán is, el kell hinnünk -, hogy Rákóczira hatott, ez a hatás legalább ezer példánnyal felért.
Másrészt viszont rangadó műfaj is a vers. Nem a költőjének ad rangot, hanem az olvasójának. A költészet iránti érzék sokkal ritkább a zeneinél is. "Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi testvérbanda" - mondja Shakepeare. Bárcsak a mi olvasóink is ráébrednének erre a kiváltságos testvériségükre!
Az igazi költő csak azt tudja csinálni, ha a legszemélyesebb lírát műveli is, amit valahonnan - isten tudja, honnan - rábíztak. Régen rossz neki, ha mást akar csinálni - ez a költői szabadság végső határa. A versolvasó ezzel szemben szabad, sőt szuverén. Ébredjen e szuverenitásának a tudatára! Nyitott szemmel és elmével olvasson: kövesse saját ízlését, hajlamát! És ha igazán megtetszik az olvasónak egy vers, igyekezzék megszerezni a költőnek legalább egy verskötetét, mert egy költőt igazán egy egész kötetéből lehet csak megismerni. Hát még megbarátkozni vele! Márpedig a költészetet leginkább ez az eszményi és egyenrangú barátság élteti, a költő és olvasója között.

(forrás: Szép versek 1987, Magvető Kiadó, Budapest - Vas István írt hozzá előszót)



2013. április 5., péntek

my art - my poem (Alena: Mezítelen)





Alena: Mezítelen

Anyaszült mezítelen
állok a tömegben
'ezekkel' szemben...
Álruhát öltöttek fel.
Kik hívtatok, igen,
értetek vetkezem
csontig a fájdalmat.
Hitem, reményem,
minden, ami van -
beépített lelkemmel
kimondhatatlan (volt).
Mégis, most egyszerre
érintenek a szavak...
Kimondanak engem!
S ahogy súrolnak,
mintha átélném velük,
ami az életem.

bevezetés (életem könyvének első oldalára):

amit szeretek s egész lényemmel esdek
a kerettelen tükrön csak egyszer suhan át
széttépi szívemet s meghal ívén a mennynek
mely hunyó óhajom előtt örökre zárt

befejezés (nagyszerű idézet utolsó lapjára):

Reggel tízkor születtem, fújt a szél.
Renoirt szerettem és a verseket,
a férfit, a dzsesszt, a becsületet
s az értelmet, mely a szívhez beszél.
Mást nem szerettem. Minden más titok.
Nem könyörgök s ne irgalmazzatok.


írta Alena (Reverdy és Márai gondolatával)



2013. április 3., szerda

Kávéházi asztalka: Vegyesbefőtt




Kávéházi asztalkámra "friss hírekkel" most is pikáns desszert lehet, de érettebb, Csiki László erdélyi költő-író tollából, amit immár negyed évszázada, hogy eltett...
  


VEGYESBEFŐTT 

Az ősz jön újra — lefogadjuk?
Aztán a tél, mint páncélvonat.

”A politikai és gazdasági helyzet konszolidálása lényegében fölöslegessé tette az élelmiszerek — háborús mértékû — tartalékolását, halmozását.”

Talán érik a szilva. Ebből az ablakból nem tudom.
Kis Damjanichok lógnak kéken a fákon.
Hat Dózsa dunsztolódik lakodalmas dunnák közt,
színtelenedve — üveg alatt az ereklyék.
Adyról páráll alkonyi égre ez a vörös zamat.
És így tovább. Történik mindez a spájz keleti szögletén,
amerről a nap kel, süti reggel még a falakat.
Azokat a falakat, bizony. Melyekre rá-rágondolsz.
Ezt, azt, vagy semmit. Estére mindig lemeszelik.

”Az egész napos fárasztó munka jutalma az volt, hogy miután
a lekvár dunnák, pokrócok közé került az úgynevezett ,szárazdunsztba’, a segédkező gyerekek — első meós gyanánt — lenyalogathatták a fakanalat, és a lekvárfőző üst oldalát.”

Mert azért járnak valakik fehér festékes kék vödörrel,
hosszúnyelû bojtokkal, akár lófarkakkal, bajuszokkal
Európában, és itt is néhanap. Tûzoltók, lámpagyújtogatók
a hegyfalak, a sejtfalak között, s mar a tudat alatt is,
női álneveken. Fényesre kenik kanócukkal a romos házakat.
Belülről törlik az üveget, mint a tévében integetők.
És mi lovas szobrokat szopogatunk, gyerekek,
mutató- s intő ujjunkról szilvaaíz-emlékmûveket.
Némán vigyorgunk hozzá, tele szájunkból hull a fogunk,
akár az érett gyümölcs, és nem kapunk utána. Belenyulnánk.

”A hatvanas évek vége felé már arra biztatták a fiatalasszonyokat, szüljenek több gyereket, mert kihal a magyarság. (...)
Mindebből értelemszerûen következik: tessék hát befőzni (...) A kör ezzel bezárult.”

Átlátszó urnák a polcokon, kolumbáriumban.
A rehabilitáltak galambdúcaiban.
Szívkamrákban várnak, csipkés darócban, valakik.
A szekrények tetején, a titokzatos porban, lábnyomok.
Mindenütt, valahol, sehol — akár a némafilmen, idebenn.
Családi képek, térben (”történelmiben” is) kimerevítve,
dunsztban örökké, erjedt félhomályban. Dereng
a vetett ágy, a tükrös paplan, mely égbe vetít, vagy háborúba: ki.
A délszaki, importált meleg — ez sokáig, tükrösen.
Miként a nyár lebeg a víz felett...

”A rózsaszörp annak való, aki előzőleg nagy csokor illatos piros rózsacsokrot kapott. A 30 deka szirmot 2 liter vízzel felfőzzük, amíg a lé megpirosodik.”

Asszonyult lányom közös takaró alatt hál a meggy-befőttel.
Ivarérett fiam barackokat melenget az ágyban, s egy szál cukkinit.
Az anyjuk, aki biztatás nélkül, kéretlenül megszülte őket, sír.
Éppen most, nyáron. Késik megint a könnye. Most hozza a víz.
Én recepteket írok, magamnak, ő kolbászokat küldözget
kaszárnyákba, a posta meg viszi. Rendeltetésszerûen mûködik minden.
(Másként persze nem.) Így folynak a folyók. Ideérnek.

”Végül néhány recept (...) kedvcsinálónak. Dulcsásza (erdélyi vegyesbefőtt). Van tavaszi, nyári változata. Nagy üvegben, többfajta, egyszerre érő gyümölcsből rétegezve készül. Például...”

AJÁNLÁS


Az idézetek egy Magyarországból - Bedecs Éva Kamrasirató című cikkéből - valók (1986/27.). Köszönettel nyugtázom vételüket, elnézést kérek megcsonkításukért. De hiszen földeket is így szoktak... Akár egyezményesen elosztva, mint az Antarktiszt, az ismeretlent, melynek jege alatt nemesfémeket sejdítenek a tudósok, vagy legalábbis a mûszereik. A népességet, ott, ugyanők alkotják: gondolkodók és komputerek. A gyakorlat pedig mindenütt túl régi ahhoz, hogy én ne engedhetném meg magamnak. Mert mi vagyok én?

Csiki László, 1987 (Szép versek c. kötetből)

my art - my poem (Alena: Az élet)




        
          Alena: Az élet

          az élet
          többismeretlenes egyenlet
          van benne sok x és y
          kitörölni a minuszt, de
          elfelejteni a pluszt sem tudod
          az egyenlőség két oldalán
          míg egyszer itt
          másszor inkább ott látszik 
          a kiegyező megoldás
          végül megmarad két szám
          kartoték adatként csupán
          mikor és hol születtél,
          mikor és hol ért utol a halál
          a sok x és y pedig
          többé nem számít már...