Kávéházi asztalkámra "friss hírekkel" most is pikáns desszert lehet, de érettebb, Csiki László erdélyi költő-író tollából, amit immár negyed évszázada, hogy eltett...
VEGYESBEFŐTT
Az ősz jön újra — lefogadjuk?
Aztán a tél, mint páncélvonat.
Aztán a tél, mint páncélvonat.
”A politikai és gazdasági helyzet konszolidálása lényegében fölöslegessé tette az élelmiszerek — háborús mértékû — tartalékolását, halmozását.”
Talán érik a szilva. Ebből az ablakból nem tudom.
Kis Damjanichok lógnak kéken a fákon.
Hat Dózsa dunsztolódik lakodalmas dunnák közt,
színtelenedve — üveg alatt az ereklyék.
Adyról páráll alkonyi égre ez a vörös zamat.
És így tovább. Történik mindez a spájz keleti szögletén,
amerről a nap kel, süti reggel még a falakat.
Azokat a falakat, bizony. Melyekre rá-rágondolsz.
Ezt, azt, vagy semmit. Estére mindig lemeszelik.
”Az egész napos fárasztó munka jutalma az volt, hogy miután
a lekvár dunnák, pokrócok közé került az úgynevezett ,szárazdunsztba’, a segédkező gyerekek — első meós gyanánt — lenyalogathatták a fakanalat, és a lekvárfőző üst oldalát.”
Mert azért járnak valakik fehér festékes kék vödörrel,
hosszúnyelû bojtokkal, akár lófarkakkal, bajuszokkal
Európában, és itt is néhanap. Tûzoltók, lámpagyújtogatók
a hegyfalak, a sejtfalak között, s mar a tudat alatt is,
női álneveken. Fényesre kenik kanócukkal a romos házakat.
Belülről törlik az üveget, mint a tévében integetők.
És mi lovas szobrokat szopogatunk, gyerekek,
mutató- s intő ujjunkról szilvaaíz-emlékmûveket.
Némán vigyorgunk hozzá, tele szájunkból hull a fogunk,
akár az érett gyümölcs, és nem kapunk utána. Belenyulnánk.
”A hatvanas évek vége felé már arra biztatták a fiatalasszonyokat, szüljenek több gyereket, mert kihal a magyarság. (...)
Mindebből értelemszerûen következik: tessék hát befőzni (...) A kör ezzel bezárult.”
Átlátszó urnák a polcokon, kolumbáriumban.
A rehabilitáltak galambdúcaiban.
Szívkamrákban várnak, csipkés darócban, valakik.
A szekrények tetején, a titokzatos porban, lábnyomok.
Mindenütt, valahol, sehol — akár a némafilmen, idebenn.
Családi képek, térben (”történelmiben” is) kimerevítve,
dunsztban örökké, erjedt félhomályban. Dereng
a vetett ágy, a tükrös paplan, mely égbe vetít, vagy háborúba: ki.
A délszaki, importált meleg — ez sokáig, tükrösen.
Miként a nyár lebeg a víz felett...
”A rózsaszörp annak való, aki előzőleg nagy csokor illatos piros rózsacsokrot kapott. A 30 deka szirmot 2 liter vízzel felfőzzük, amíg a lé megpirosodik.”
Asszonyult lányom közös takaró alatt hál a meggy-befőttel.
Ivarérett fiam barackokat melenget az ágyban, s egy szál cukkinit.
Az anyjuk, aki biztatás nélkül, kéretlenül megszülte őket, sír.
Éppen most, nyáron. Késik megint a könnye. Most hozza a víz.
Én recepteket írok, magamnak, ő kolbászokat küldözget
kaszárnyákba, a posta meg viszi. Rendeltetésszerûen mûködik minden.
(Másként persze nem.) Így folynak a folyók. Ideérnek.
”Végül néhány recept (...) kedvcsinálónak. Dulcsásza (erdélyi vegyesbefőtt). Van tavaszi, nyári változata. Nagy üvegben, többfajta, egyszerre érő gyümölcsből rétegezve készül. Például...”
AJÁNLÁS
Az idézetek egy Magyarországból - Bedecs Éva Kamrasirató című cikkéből - valók (1986/27.). Köszönettel nyugtázom vételüket, elnézést kérek megcsonkításukért. De hiszen földeket is így szoktak... Akár egyezményesen elosztva, mint az Antarktiszt, az ismeretlent, melynek jege alatt nemesfémeket sejdítenek a tudósok, vagy legalábbis a mûszereik. A népességet, ott, ugyanők alkotják: gondolkodók és komputerek. A gyakorlat pedig mindenütt túl régi ahhoz, hogy én ne engedhetném meg magamnak. Mert mi vagyok én?
Csiki László, 1987 (Szép versek c. kötetből)
