Julien Doré: "új ember lettem"

 

Közel három év diszkrét csend után szeptember elején tért vissza debütáló ötödik nagylemezével (Aimée) a franciák legnépszerűbb pop előadója, Julien Doré. Alig egy hét telt el a studióalbum megjelenése óta, a 28.971 eladott koronggal máris a lemezeladási lista élén tudhatjuk az alkotást Franciaországban (forrás: Le SNEP). Az énekes-dalszerző még 2007-ben nyerte el a nagyközönség szívét, és paradox módon feledtette el rajongóival, hogy egykor a "La Nouvelle Star" televíziós tehetségkutató műsor győzteseként kapott óriási figyelmet. Azóta fantasztikus albumokkal (Ersatz - 2008, Bichon - 2011, Love - 2013, Vous&Moi - 2018) illetve turnéi teltházas koncertjeivel bizonyította rendkívüli tehetségét zenészként, költőként, énekesként egyaránt.

Az új lemez Julien elmondása szerint különösen is szívéhez nőtt, hiszen saját studiójában rögzítette. A borító lágy rózsaszín alapja és a világos kék betűk senkit ne tévesszenek meg, ezek a dalok most nem a szerelem világát ecsetelik. Egy hajótörött bolygón vagyunk - fogalmaz Julien Doré, aki aggodalmának ad hangot lemezén Földünk jövőjét illetően, a világ jelenlegi állapotával, különösen az éghajlati- illetve az ökológiai válsággal kapcsolatosan, aggályait fejezi ki a különböző társadalmi problémák miatt is. Meg akartam osztani nézeteimet erről a világról, arról a világról, amelyben élek, és amiért én is felelős vagyok – mondja.

Dühömet a tehetetlenség érzése járja át - nyilatkozza egy interjúban - az egyetlen dolog, amit tenni tudok, hogy dalolok. Remélem, képes vagyok felébreszteni az embereket! Julien Doré "Barracuda" c. dalában gyermekkórussal veszi körül magát, hogy riadót fújjon: "Ha a világ felrobban, mesélj majd rólam". "Kiki" egy gyönyörű dal az albumon, mégis arról szól, hogy fennáll a veszélye annak, hogy nem látunk majd több tigrist, Julien elveti az elfogadhatatlan mentséget: "Fáradtak voltunk". "Minden lehetséges még egy kicsit, egy darabig…" – üzeni dalain keresztül.

Az album címe „Aimée” - magyarul „szeretett” - nem is lehetne szebb választás és szimbólikusabb sem jelenkorunkban, hiszen ez Julien 99 esztendős nagymamájának keresztneve is, aki sokat tett és küzdött a megözvegyült kisgyermekes bányászfeleségek jogaiért Franciaországban. Ez a szó a francia nyelv egy csodálatos szava, s most körülöleli a dalokat. “Aimée” mindazt jelenti számomra, ami ezen a világon szerethető – vallja őszintén. A dalok egy új generációt szólítanak meg, s ehhez nagyon szépnek találtam, hogy az album egy száz évvel ezelőtt született ember nevét viselje.

A francia énekes, aki egyébként régóta elkötelezte magát a környezettudatos életmód mellett, és állatvédőként a veganizmus filozófiáját követi, másfél éve feladta párizsi életét is, hogy vidékre költözve elvonulhasson a reflektorfények elől, s közelebb kerülhessen a természethez, a mindennapokban rejlő harmóniához, ahogyan ő fogalmaz: egyik legnagyobb álmomat valósítottam meg, elhagytam a fővárost, és most szülőföldemen, Dél-Franciországban újraépítem a gyökereimet.

Julien bízva abban, hogy egy év múlva az élet lendülete a színházakban visszatér majd régi medrébe, az album szeptember 4-i megjelenését követően csakhamar be is jelentette, turnét tervez 2021 októberétől, weboldalán a jegyek is elővételben megvásárolhatóak már, az árak egységesen 37 eurótól 69 euró között mozognak.

Az énekes tervei között szerepel, hogy az album minden egyes dalához készüljön egy-egy videóklip is. Az elején rengeteg ötletünk volt Brice VDH-val a helyszíneket illetően – meséli - például Spanyolországban, egy másik dalhoz az USA-ba utaztunk volna, de a járvány mindent megváltoztatott. Mindent átgondoltunk, és az otthonom közelében őrületes díszleteket találtunk. Rájöttem végül, mennyire elfelejtünk elmélyedni abba, ami körülvesz minket. (forrás: Le Monde, Radio Monaco, Cherie Fm, Lalsace, Lesinrocks, Linternaute,Lematin, L’Echo inertenetes oldalai)

És tetszik-e az „Aimée”? – teszi fel a kérdést olvasóinak az egyik francia lap. Azt hiszem, sok-sok rajongóval együtt örülök most ennek az albumnak, már nagyon hiányoltuk, nagyon vártuk is. Bevallom, kíváncsian drukkoltam, hogy mit fogok kapni, de minden várakozásomat felülmúlta az eredmény. Profi, mint mindig! – ez a titka Juju sikerének. Talán kihallani soraimból, lelkes követőjeként rettenetesen sajnálom, hogy soha semmi nem olvasható az énekesről magyar weboldalakon, ezért írtam ezt a hiánypótló blogbejegyzést. Szívből ajánlom, fedezd fel Julien Doré dalait! Itt a remek alkalom! 😊

Alena  

Julien Doré

Azok a francia művészek…

"Que reste-t-il de nos amours?" - azt hiszem, eredetileg Charles Trenet nevéhez fűződik a dal, de sokan énekelték már, Dalida vagy Benjamin Biolay nevét hadd említsem meg, hiszen őket hallgattam akkoriban a youtube-on, mikor is feltűnt egy videoklip, kíváncsiságból megnyitottam. A sanzon egy nagyon kellemes feldolgozása ütötte meg a fülemet, a képkockák pedig egy francia film részleteivel egyenesen Étretat-ig repítettek, kicsit még tovább is, Monet egyik festménye jutott az eszembe, s az az élmény, amit egy személyes találkozás alkalmával megéltem a Monet-képpel, emlékszem, nagyon elvarázsolt…

Ki ez az énekes, ez a Julien Doré? – tettem fel a kérdést, hiszen soha nem hallottam róla, érdeklődve kezdtem hát hallgatni a dalait. Magával sodort a jelenség, megismertem az albumait, de az internetnek köszönhetően nagyon sok fellépését hallgathatom a stúdiófelvételeken kívül. Fantasztikus hangulatot teremt koncertjein, akárhol is énekel, a közönség szeretete érezhetően körülveszi őt. Egy idő után szerettem volna olvasni is, mit írnak róla, de magyar nyelvű oldalakon hiába keresgéltem, sehol nem említik, semmit nem találni. Nem tartom jó dolognak, hogy ennyire izoláltan létezünk alkotóktól, művészektől, de ami elkeserít, fel is villanyoz, így a http://kerettelen.blogspot.com/ oldalán, s talán először magyarul egy oldalon: Julien Doré!

Julien Doré harmincas éveiben járó fiatal, tehetséges francia énekes-dalszerző, zenész és színész. 1982 július 7-én született Alés-ban, Lunel-ben nőtt fel, focizott a Lunel-i Gallia Club-ban, középiskolai tanulmányait követően a Nimes-i Képzőművészeti Egyetemen tanult, s ez a régi intézmény jegyzi is Julien Doré nevét volt diákjai között. Julien végül a zenei pályát választotta, talán nem  véletlenül. Felmenői között Émile Waldteufel francia zeneszerzőt említeném meg, a „francia Strauss”-t , aki III. Napóleon császár legkedveltebb zongoristája volt, ő játszhatott először zongorán a francia uralkodói udvarban. A porosz-francia háború idején, 1870-ben a Sedan-i vereséget követően III. Napóleon lemondott, porosz fogság után Angliába menekült. Émile Waldteufel Párizsban maradt, 40 évesen világhírre tett szert, zenéje a Wales-i herceget is lenyűgözte, London könnyűzenei életét uralta, és több európai nagyvárosban koncertezett. Émile Waldteufel több száz keringőt, polkát és mazurkát komponált, legismertebb műveit még ma is hallhatjuk szerte a világban. Célestine Dufau Toulouse-i énekesnőt vette feleségül, három gyermekük született, köztük Berthe Waldteufel, aki Julien Doré nagymamája. 

A ma Párizsban élő Julien több zenekari projekt (Elvis, The Jean d’Ormesson) alapítótagja volt, kivételes tehetségének nagy áttörést jelentett a Nouvelle Star, 2007-ben ugyanis megnyerte a zenei tehetségkutató versenyt, ahol ukulelével komoly feltűnést keltett, majd azt követően a francia fiatalok körében igencsak divatba hozta a négyhúros kis gitárt. Csak próbálj meg végig sétálni most egy francia plázson vagy téren, és meglátod!

Mára a franciák egyik legkedveltebb énekese Julien Doré, és nincs az az aréna vagy tér, amit ne tudna megtölteni közönségével, ugyanakkor, ha egy legendás helyszínen játszik, mint például a párizsi Olympia, intimebb világot teremt rajongóival, igazán kiforrott előadóművész. Egy biztos, nála a humor soha nem hiányozhat a színpadról. Julien az, aki mindig más, és mégis ugyanaz. Legutóbbi munkája, egy akusztikus album „Vous & Moi” címmel idén tavasszal jelent meg, ezen korábbi dalait szavaival élve ”lemeztelenítve”, a maguk egyszerűségében és természetességében énekeli. 2018-as szólóturnéja is erre a lemezre épült, szép gesztusként fellépéseire sorra ismeretlen énekeseket invitált meg, akik immár az ő közönsége előtt mutathatták meg tehetségüket - meg kell hagyni, jó ötlet volt Julientől! Fantasztikus pillanatokat varázsolt a színpadra, ahogyan eddig is, mindig. Talán már két esztendeje is van annak, hogy a „Les Souvenirs” c. francia film betétdalával rábukkantam, őszintén bevallom, örülök ennek nagyon. Julien Doré művészetében van valami nagyon erős, ösztönös és tiszta, ugyanakkor felébreszti bennünk a vágyat a szépre és a jóra, különösen emberi értékeink tiszteletére. Egyszer megkérdezte tőle egy újságíró, ha valamit megváltoztathatna önéletrajzában, mi lenne az? A méretem! – válaszolta nevetve. Mindenhol azt olvasom, hogy 173 cm magas vagyok, pedig ez nem igaz, én 175 cm vagyok, ráadásul cipő nélkül!

Hallgassatok Julien Doré-t! :) 

https://www.juliendoreofficiel.com/ 

https://www.facebook.com/kerettelen/

Rippl-Rónai József: Ady Endre szemei

fotó: Székely Aladár

Ady Endre szemei 

- Rippl-Rónai József visszaemlékezése -

Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, - erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban. Sokat elmondó szemei voltak az én Bandi barátomnak - sokat beszéltek nekem Párizsról és az itthoni életből is igen sokat meséltek el, egész légióját a megtörtént és megtörténendő dolgoknak. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még ennyire kifejező, különösen, ha elitélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála.

Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt - takaróján vastag újságtakaróval - s az olvasásból felnézett és meleg üdvözléssel rám csillantak szemei. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: "Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?" és aztán: "és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban - ugye?" - Akkor, nekem dedikálta utolsó könyvét, s talán ez volt utolsó dedikációja. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene.

Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez - sajnos - engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt. Örökké él. (Nyugat, 1923. 23. szám)

https://www.facebook.com/kerettelen/

Aradi vértanúk, október hatodika - Thorma János festménye

"A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." - írja a festő 1902-ben egy levelében.

Thorma János szülővárosom, Kiskunhalas szülötte, az Aradi vértanúk, október hatodika c. festményét a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítette.

1893 őszén - Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve - Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította. A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának - egy molnárnak - kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.

A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. Ma valamivel kisebb, Thorma ugyanis utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.

Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó monumentális alkotást - amely "hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen" - a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak... az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.

Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. 

Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.

Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet - letétként - elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.

Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől... Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: "A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy - Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére - a magyar állam a festményt megvásárolja.

Napjainkban az Aradi vértanúk c. hatalmas tabló a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, de a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állítja ki és őrzi nagy gondossággal és tisztelettel, ott tekinthető meg a kép eredetiben Thorma sok más képével együtt. Esztétikailag e kép a múzeum legnagyobb értéke, méltán büszkék a halasiak az ő szülöttjük művészetére.

(Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977)

Kerettelen Tükör már a facebook-on is követhető:

https://www.facebook.com/kerettelen/

Fehér Baba (Zsíros Ági színésznő emlékére)

1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról.
– Éppen a Fehér babák takarodóját énekeltem. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, én meg közben féltem, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudtam meg hogy ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztunk, udvarolgatni próbáltam... Persze éneklés közben, zavaromban hogy ismerhettem volna fel, már nem volt az a karcsú nádszálvékony... (forrás: www.irodalmijelen.hu/kertesz-daniel-irasa-beszelgetese-cseh-tamassal)

"Örülök, hogy még él néhányunkban Ági emléke. Én is nagyon szerettem, s hiányzik sokrétű tehetsége. Máig kellemes emlékem a Szép Ernő és a lányok női szereplőinek megformálása. Felejthetetlen élmény, mint amilyen Ibolyaként is volt, annak idején..."

"Én is a Vígben láttam, az Álomkommandóban és a Körmagyarban."

"Sokrétű volt, ahogy eljátszotta az Édeskislányt. Nagy adag kacérság, egy kis butaság, akarnokság időnként egy kis fanyarsággal fűszerezve.

Nemcsak az hiányzik a színházi életből, aki volt, hanem az, aki lehetett volna."

"Nekem a Vigbõl maradt meg... Kerestem is sokáig, hová lett, mi van vele??? Annyira jól indult...." 

"Ennyire fiatal volt:

Zsíros Ágnes (Bp., 1962. dec. 16.- ): színésznõ. 1986-ban a SzAk elvégzése után a Radnóti Miklós Színház tagja lett, 1987-tõl a Vígszínház, 1991-tõl a veszprémi Petõfi Színház tagja. Már fõiskolás korában feltûnt Gozzi: Szarvaskirály c. drámájának Smeraldina szerepében. F.Sz. Ilonka (Molnár F.: Az ibolya); Krisztina (Sütõ A.: Álomkommandó); Eunice Hubbel (Williams: A vágy villamosa); Az édes kislány (Kornis M.: Körmagyar); Mari (Kárpáti P.: Az út végén a folyó)

Mikor halt meg? Publikus a körülmény?"

"Nem tudom pontosan, hogy mikor. Nagyon helyes lány volt, szóval építtetett magának egy galériát, és egyszer lezuhant onnan, azt hiszem azonnal meghalt."

(bejegyzések forrása: www.szinhaz.hu fórumoldala)

Bozzay Margitra emlékezve...

Bozzay Margit (Kemenesszentpéter, 1893. jan. 3. – Bp., 1942. márc. 17.): író. 

Cikkei, versei és novellái könnyed olvasmányosságukkal nagy népszerűségre tettek szert a nőolvasók körében. 1939-ig a Pesti Napló asszonyrovatát vezette, aztán a Reggeli Magyarország belső munkatársa és a Kincses Újság főmunkatársa. – M. Regényei: Tizenötéves feleség (Bp., 1936); Kenyér és szerelem (Bp., 1937); A lecke vége (Bp., 1939); Egy pár selyemharisnya (Bp., 1940); Bécsi randevú (Bp., 1941).

Bozzay Margit írásait a feledés homálya fedi. A nehéz sorsú írónő, a legmélyebben átélt életet írta meg regényeiben. Három regényében, a (Tizenöt éves feleség), a (Kenyér és szerelem) és a (Lecke vége) a saját életét írja meg. 
A Tizenöt éves feleség-ben, leírja gyermekkorát, szülei rossz házasságát, és hogy e rossz, veszekedésekkel sűrűn tarkított családból menekül tizenöt évesen az első férfivel, akit megismer, a házasságba. A férfi jóval idősebb nála, mint kiderül később, iszik és szerencsejátékos. A fiatal feleséget apósa zaklatja, és mikor ezt elmondja férjének, ő nem hisz neki. Viszonyuk egymással egyre rosszabb, a férj erőszakos és veri feleségét. Míg nem sok nehézségen át, sikerül két fiukkal Pestre menekülnie. 
A Kenyér és szerelem a Pesti élet döcögős kezdeteit meséli el. Pénz, munka és kilátás nélkül. Már az öngyilkosság határán menti meg egy állás ajánlat egy újságnál, ahol elfogadták cikkét. Innentől újságírásból tartja el két gyermekét, nem túl fényűzően, de megélnek. A szerelem ismét kopogtat az írónő ajtaján, de ismét sok gyötrődést és szenvedést okoz. 
A lecke vége a már felnőtt gyermekeivel való megromló kapcsolatáról szól, őszintén elismerve saját hibáit, tisztán látja, és saját magát nem kímélve írja meg elrontott lépéseit. 
További regényei még: 
Egy pár selyemharisnya, melyben egy fiatal, szép, álláskereső lány hányattatását írja le a férfitársadalomban. Akit el akar csábítani főnöke, tudván, hogy szüksége van az munkára. 
A Vörös köd és a Bécsi randevú regényeiben szintén a korabeli nők nehéz sorsát írja meg. 
Témaválasztásai, és mély érzelmekben gazdag, de nem csöpögősen érzelgős stílusa véget első sorban a női olvasók körében volt népszerű. Talán ennek köszönheti, hogy igazán sosem ismerték el, és nem emelték őt a méltán megérdemelt helyre, a szépirodalom feledhetetlenei közé. 

http://www.citatum.hu/szerzo/Bozzay_Margit

Rengeteg nő fordult hozzá tanácsért házassági problémákban; az alábbi “szerkesztői levélben” is e témában értekezik, maga a mondanivaló ma is megállja a helyét. Az is kiderül, hogy az írónő kedvenc írásjele a három pont volt…

Bozzay Margit: CSAK...

Csak keresünk. Mindig... mindig... egyre...

Valamit...

Valakit...

Magunk sem tudjuk, hogy mit, talán,

Csak kinyujtjuk vágyva a kezünk

Remegve...

Félve...

Valami szép, szomorú csoda után...

Csak várunk... Várunk... egyre várunk...

Könnyesen...

Kitartón...

S az ifjúságunk közben elszalad,

Csak nézünk. Nézünk... messze nézünk

S előttünk...

Mögöttünk...

Semmi... semmi... semmi sem marad....

(1920.)

Pinczési Judit emlékére

Pinczési Judit (1947-1982) költő

ANGYALSZÁRNYAK ÉJFÉLI RÖPTE 

Pinczési Judit föltámadására

Betonút. Ritkán fölbukkanó, szinte néma autók, mérhetetlen lassúsággal. Házrengeteg. Laposak és hivalkodók, földkalyibák és márványos paloták. És virágok mindenfelé. Nagy, kövér, mégis édeskés könnycseppben ülök. Tört idomok, kopott padok a szürkületben. Körös-körül mindenki fekszik. Valaki mégis áll. Kőből, mozdulatlanul. A talapzaton fölirat: “Sohasem porladok el / versek oltárába szöktem.” Itt, a főút mentén. Miféle város ez? Vakít a csönd. Nyughatatlan piros bogarak rohangálnak. Kövek és kövek. Mindenütt, még a levegő­ben is, Isten azonosíthatatlan ujjnyoma. Nagyváros. Nekropolisz. Szemben, kissé átlósan Pilinszky lakik, házába széltől megcsavart bronzkereszt fúródik. Fölötte, a lágyan emelkedő dombhajlatban Kálnoky, Szobotka. Velük szemben, lejjebb, Gáll István. Fáznak? Melegük van? Fölnéznek a hirtelen előbújó, szemérmesen hunyorgó csillagokra? Vagy tükör az égbolt, s a föl-föllobbanó gyertyák a csillagok? Ki tudja? Ki mer hanyatt feküdni ebben a határtalan nyugalomban? Ki mer saját csontarcába nézni?

Judit! Láng volt az élet? Az életed? Láng vagy csak egy gyufaszál sercenése? Ugye mindegy. Agyvelőt nyomó, tehetségdaganattal. Hát persze, hogy nincsen porladás! Talán a föltámadás se kétes.

Tíz esztendeje őrzi e sírt Uriel, a kék arkangyal, ahogy a Józset Attila versben: “Kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyul. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyul.” De Uriel letörli e sírról a foltokat, s végigsimítja Pinczési Judit verseit. Mert ő immár a versek. A senkivel sem összehasonlítható, torzójában is teljes Pinczési-költemények. Keseregjünk? Írt volna még? Többet? Jobbat? Szebbeket? Csupa kérdőjel, amelyekre nem lehet és nem szabad választ keresni. Kocsis Zoltán mondta: “éppen úgy nem bánkódom azon, hogy meghalt Pilinszky, mint azon sem, hogy meghalt Beethoven.” Beethoven Örömódává, Pilinszky Apokriffá vált, Pinczési Judit pedig feledhetetlen verssorok fekete hattyú tollaiból bontott angyalszárnyakat.

Versei belopakodtak a bőrünk alá és meghúzódtak a pórusokban. Mint a vírusok, megbújnak a gerinc mentén, s amikor belelapozunk valamelyik Pinczési-kötetbe, kitörnek és abba bele­remegünk.

Egyszer azt írtam, Hajnal Anna az atomkor Assziszi Szent Ference. Többen fölhorkantak. Nőt férfi szenthez hasonlítok? Igen. Mert nem hihetem, hogy Szent Ferenc férfi volt. Inkább szent. Vajon van nemük az angyaloknak? Hajnal Anna nő volt vagy költő? Azt hiszem, angyal volt. Ott énekelt a Karban. Pinczési Judit kihez hasonlatos? Leginkább önmagához. De azon túl, azt vélem fölfedezni a sorok mögöttesében, hogy Pilinszky egyik keze ő. Az a kéz-e, amelyik épp elolt egy körömig szívott cigarettacsikket vagy amelyik megkeveri a kávét vagy elmélázva kering a levegőben, majd megáll egy ponton és kimerevedik, s fölmutat, merre is a grádics, hol rejtezik az üdvösség. Akármelyik is ez a Kéz, ott matat a sorok sűrűjében, ahogy József Attiláéban Kosztolányi, Pilinszkyében József Attila, ebben a művész evolúcióban, DNS-láncfüzérben.

“Gyújtózsinór vállfokig. / Csontszál. Gyertyát álmodik. / Ablakon felizzó csontbrokát. / A vakond díszíti csarnokát.” - írja a Foltokban.

Minden versében halál-foltok. Olyan ember sorai, aki ugyan nem tudja, de sejti, valahol a zsige­rek mélyén, molekulák belsejében, hogy az élet, az élete olyan rövid lesz, mint egy lepkéé. Mert itt a halál nem dísz, nem esztétikai színezék, nem kamasz-halál-várás, hanem földes, penész szagú, koporsós, igazán sejtelmes halál. S íme az Aki megért fájdalmasan ringató dala: “én nem kívánok verseimért / fénykoronát, / álmot várok, felhabzót, mi / messze­­bocsájt. / Mert álom e röpüléses / szív-kanossza / messzi út e szögteli út - / köd a hossza. / Ködben varjuk kérdőjele - / meddig telelsz / karácsonyfák kérdik tőlem: / mit érdemelsz. / Sapkacsörgőt és borotvát / szépet, fehért / úgyis eljön síromhoz is / aki megért.”

Hát ezért ülök itt, Judit. S nem bírom mozdulással. Bénul a táj, sötétedik, a maradék fények is kihunynak.

TALÁN

“Fiatalon fogsz meghalni!” - mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.

Hol ez a cigányasszony, Judit!? Álljon elő! Mert tudnom kell, mert tudnunk kell, hogy mit tegyünk. Szívünk szerint.

Te már tudod. Mi csak sejtjük.

Most álmodj tovább. Amit akartál, megcsináltad. Angyalszárnyak éjjeli röpte csapkodja a sötét csöndet vigasztalanul.

Koppány Zsolt, 1992.

Pinczési Judit:

Az tartott legtovább

Az tartott legtovább
hogy fölállni merjek
és testemhez kössem
az imbolygó Napot,

hogy a nyár robaját véglegesítsem
belesikoltva lombokba,
gödrökbe,
arcomra taposott vadvirágba.

Meghívni titokban egy lázadó cipőt,
ölelni a fejemre gyulladt díszpárnákat,
fohászkodva lesni
a vízcsapok lélegzetét,
mintha az mosna kezet újra
aki itthagyott.

Aztán csak a perc,
egy öngyújtót kinevezni
múzeumi ritkaságnak,
félálomban felsorolni
minden barátot,
és lépni a csöndben.