Karácsony harmadik napja van

Karácsonyi mondóka 

(angol népköltés, Tarbay Ede fordítása)

Karácsony első napja van,
köszönt és minden jót kíván
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony második napja van,
köszönt és minden jót kíván
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony harmadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony negyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony ötödik napja van,
köszönt és minden jót kíván
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony hatodik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony hetedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony nyolcadik napja van,
köszönt és minden jót kíván
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony kilencedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony tizedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony tizenegyedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

Karácsony tizenkettedik napja van,
köszönt és minden jót kíván
tizenkét ugra-bugra úr,
tizenegy táncos, tarka úrnő,
tíz tekergő kéményseprő,
kilenc kötényes kisleány,
nyolc nyúl a vadász oldalán,
hét hattyú, tolla tiszta hó,
hat tyúkanyó,
öt szélkakaska,
négy nyafka macska,
három veréb-zenész,
két gerle és
egy csíz a csupasz körtefán. 

illusztráció: fotó(shop) & mézeskalács házikó sk.

Gondolatok a Szeretetről

Karácsonykor is Máraival

Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni. A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almás rétes és diadal összes ellenségeim fölött.

Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet.Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.

Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.

A legtöbb ember gyáva a szeretethez. Gyáva, a szó titkos és aljas értelmében: azt hiszi, hogy a szeretet gyöngeség. Ez a hamis szeretet. Az igazi másféle: öntudatos, céltudatos, cselekvő, igen, néha félelmesen józan és bátor. Nem elég szeretni: okosan és józanul kell szeretni.

A szeretetnek nincs szüksége eszményi alakokra. A szeretet olyan, mint... de nem, nincs hasonlat a szeretetre. Nincs oka, nincs magyarázat reá. A szeretet, úgy látszik, önmagáért való. Néha felgyűlik egy emberben és kiárad.

Valakit szeretni kell - ez talán túl erős. (...) Elég, hogy valakit találjunk, aki rokonszenves, s egyszerre értelmesebbnek érezzük a napokat.

Kedves gyermek (…), mi van az emberek között? …Maga nem tudja még, hányféle kapcsolat van, az emberek négy-öt fogalommal gondolkoznak, van barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom… De van más is, aminek nincsen neve. Van titkosabb és érthetetlenebb kapcsolat is, ami nem barátság, nem is szerelem, s mégis olyan forró és eleven, hogy nem lehet kitérni előle.

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle.

Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetességgel szervezte meg. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret.

Poems are for Everyone (Horváth Ödön, haiku)

HOGY RAGYOG A HÓ!

Ez a teremtett
világ örök körforgás;
minden változik.

Három világ van:
a földi, az éteri
és a mennyei.

Ne csak kívülről
szemléld a valóságot,
benned is ott van.

Tudatlanságunk
befelé látásunktól
oldódik, tisztul.

Láthatsz szem nélkül,
igen, hallhatsz fül nélkül,
járhatsz láb nélkül.

A válaszúton
nyomasztó eldöntened:
jobbra, vagy balra?

Ha megértetted,
mi helyes s mi helytelen,
tedd, ami helyes.

Tetteid sokkal
többet mondanak rólad,
mint a szavaid.

Testvériségünk
szabad akaratunknak
legszentebbike.

Szeretet nélkül
nagy üresség vesz körül,
akármerre jársz.

Senkit se sértsünk
meg könnyelmű szavakkal,
se hitvány tettel.

Ha felébredtél,
ha valóban ébren vagy,
megvilágosodsz.

A csönd egyszer majd
szelíden, váratlanul
átjárja lelked.

Ha egyre többször
jut eszedbe a halál,
emberibben élsz.

2013. karácsonyán

Emlékszem Csinszkára... (3.)

              

                   Csinszka: Vallomás a Csodáról 
                          - Ady Endre emlékének, 1931 nyara

                   Figyeljetek rám, fiuk-lányok,
                   hadd testálom örökre rátok 
                   a Csodát, mit szememmel láttam, 
                   kezemmel fogtam, simogattam, 
                   szivét szivembe befogadtam… 
                   Nem láthatjátok többé mását, 
                   emberformában élő társát 
                   a Csodának, ki lánggal égett, 
                   míg egy órában porrá égett. 
                   Égig lobbant az égő fáklya, 
                   könnyes szemem rémülten látta 
                   a fényt, ami elemésztette. 
                   Kezem még a kezét kereste, 
                   kezembe tévedt finom ujját, 
                   keskeny körmét, karcsu csuklóját. 
                   Barna haja lobogó selyme 
                   tegnap még vállam havát verte, 
                   igéket hirdetett a szája, 
                   vonagló ajka bús korállja 
                   áldást és átkot hagyott rátok… 
                   Emlékezzetek, fiuk-lányok. 
  
                   Szemem barnult arcokra vonza 
                   ma is bőrének izzó bronza, 
                   sötét szemének kékes lángja 
                   éget ma is egy más szempárban, 
                   szeszélyes rajzu, meleg szája 
                   rámijeszt egy idegen szájban, – 
                   mégsem lesz neki soha mása, 
                   mert a Csodának nincsen párja. 
                   Homloka ivelt boltozatja 
                   alatt tüzelt két, bús szeme, 
                   megbabonázóan fekete, 
                   óriás tava a titoknak, 
                   sirásoknak, szédült álmoknak. 
                   Sorvasztó tüzü rosszasága 
                   mélyén vezekelt a jósága. 
                   A jósága – az ő jósága – 
                   minek nem lehet soha mása. 
  
                   Figyeljetek jól, fiuk-lányok, 
                   hadd testálom örökre rátok 
                   a titkot, mit közelről láttam. 
                   Szivét szivembe befogadtam, 
                   a hitemet zsámolynak adtam, 
                   mégsem láthatom többé mását, 
                   emberformában élő társát. 
                   Nem hasonlithat senkire, 
                   sem a szeme, sem a szive, 
                   kínból halálba szépült szája 
                   sem az áldása, sem az átka, – 
  
                   mert a Csodának nincsen párja.

Poems are for Everyone (B. G. - Csönded vagyok)

Bereményi Géza: Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van, maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

https://www.youtube.com/watch?v=uYPyQm9X0Ys

(illusztráció forrása: www.fotozz.hu)

Pinczési Judit emlékére

Pinczési Judit (1947-1982) költő

ANGYALSZÁRNYAK ÉJFÉLI RÖPTE 

Pinczési Judit föltámadására

Betonút. Ritkán fölbukkanó, szinte néma autók, mérhetetlen lassúsággal. Házrengeteg. Laposak és hivalkodók, földkalyibák és márványos paloták. És virágok mindenfelé. Nagy, kövér, mégis édeskés könnycseppben ülök. Tört idomok, kopott padok a szürkületben. Körös-körül mindenki fekszik. Valaki mégis áll. Kőből, mozdulatlanul. A talapzaton fölirat: “Sohasem porladok el / versek oltárába szöktem.” Itt, a főút mentén. Miféle város ez? Vakít a csönd. Nyughatatlan piros bogarak rohangálnak. Kövek és kövek. Mindenütt, még a levegő­ben is, Isten azonosíthatatlan ujjnyoma. Nagyváros. Nekropolisz. Szemben, kissé átlósan Pilinszky lakik, házába széltől megcsavart bronzkereszt fúródik. Fölötte, a lágyan emelkedő dombhajlatban Kálnoky, Szobotka. Velük szemben, lejjebb, Gáll István. Fáznak? Melegük van? Fölnéznek a hirtelen előbújó, szemérmesen hunyorgó csillagokra? Vagy tükör az égbolt, s a föl-föllobbanó gyertyák a csillagok? Ki tudja? Ki mer hanyatt feküdni ebben a határtalan nyugalomban? Ki mer saját csontarcába nézni?

Judit! Láng volt az élet? Az életed? Láng vagy csak egy gyufaszál sercenése? Ugye mindegy. Agyvelőt nyomó, tehetségdaganattal. Hát persze, hogy nincsen porladás! Talán a föltámadás se kétes.

Tíz esztendeje őrzi e sírt Uriel, a kék arkangyal, ahogy a Józset Attila versben: “Kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyul. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyul.” De Uriel letörli e sírról a foltokat, s végigsimítja Pinczési Judit verseit. Mert ő immár a versek. A senkivel sem összehasonlítható, torzójában is teljes Pinczési-költemények. Keseregjünk? Írt volna még? Többet? Jobbat? Szebbeket? Csupa kérdőjel, amelyekre nem lehet és nem szabad választ keresni. Kocsis Zoltán mondta: “éppen úgy nem bánkódom azon, hogy meghalt Pilinszky, mint azon sem, hogy meghalt Beethoven.” Beethoven Örömódává, Pilinszky Apokriffá vált, Pinczési Judit pedig feledhetetlen verssorok fekete hattyú tollaiból bontott angyalszárnyakat.

Versei belopakodtak a bőrünk alá és meghúzódtak a pórusokban. Mint a vírusok, megbújnak a gerinc mentén, s amikor belelapozunk valamelyik Pinczési-kötetbe, kitörnek és abba bele­remegünk.

Egyszer azt írtam, Hajnal Anna az atomkor Assziszi Szent Ference. Többen fölhorkantak. Nőt férfi szenthez hasonlítok? Igen. Mert nem hihetem, hogy Szent Ferenc férfi volt. Inkább szent. Vajon van nemük az angyaloknak? Hajnal Anna nő volt vagy költő? Azt hiszem, angyal volt. Ott énekelt a Karban. Pinczési Judit kihez hasonlatos? Leginkább önmagához. De azon túl, azt vélem fölfedezni a sorok mögöttesében, hogy Pilinszky egyik keze ő. Az a kéz-e, amelyik épp elolt egy körömig szívott cigarettacsikket vagy amelyik megkeveri a kávét vagy elmélázva kering a levegőben, majd megáll egy ponton és kimerevedik, s fölmutat, merre is a grádics, hol rejtezik az üdvösség. Akármelyik is ez a Kéz, ott matat a sorok sűrűjében, ahogy József Attiláéban Kosztolányi, Pilinszkyében József Attila, ebben a művész evolúcióban, DNS-láncfüzérben.

“Gyújtózsinór vállfokig. / Csontszál. Gyertyát álmodik. / Ablakon felizzó csontbrokát. / A vakond díszíti csarnokát.” - írja a Foltokban.

Minden versében halál-foltok. Olyan ember sorai, aki ugyan nem tudja, de sejti, valahol a zsige­rek mélyén, molekulák belsejében, hogy az élet, az élete olyan rövid lesz, mint egy lepkéé. Mert itt a halál nem dísz, nem esztétikai színezék, nem kamasz-halál-várás, hanem földes, penész szagú, koporsós, igazán sejtelmes halál. S íme az Aki megért fájdalmasan ringató dala: “én nem kívánok verseimért / fénykoronát, / álmot várok, felhabzót, mi / messze­­bocsájt. / Mert álom e röpüléses / szív-kanossza / messzi út e szögteli út - / köd a hossza. / Ködben varjuk kérdőjele - / meddig telelsz / karácsonyfák kérdik tőlem: / mit érdemelsz. / Sapkacsörgőt és borotvát / szépet, fehért / úgyis eljön síromhoz is / aki megért.”

Hát ezért ülök itt, Judit. S nem bírom mozdulással. Bénul a táj, sötétedik, a maradék fények is kihunynak.

TALÁN

“Fiatalon fogsz meghalni!” - mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.

Hol ez a cigányasszony, Judit!? Álljon elő! Mert tudnom kell, mert tudnunk kell, hogy mit tegyünk. Szívünk szerint.

Te már tudod. Mi csak sejtjük.

Most álmodj tovább. Amit akartál, megcsináltad. Angyalszárnyak éjjeli röpte csapkodja a sötét csöndet vigasztalanul.

Koppány Zsolt, 1992.

Pinczési Judit:

Az tartott legtovább

Az tartott legtovább
hogy fölállni merjek
és testemhez kössem
az imbolygó Napot,

hogy a nyár robaját véglegesítsem
belesikoltva lombokba,
gödrökbe,
arcomra taposott vadvirágba.

Meghívni titokban egy lázadó cipőt,
ölelni a fejemre gyulladt díszpárnákat,
fohászkodva lesni
a vízcsapok lélegzetét,
mintha az mosna kezet újra
aki itthagyott.

Aztán csak a perc,
egy öngyújtót kinevezni
múzeumi ritkaságnak,
félálomban felsorolni
minden barátot,
és lépni a csöndben.

Arcok, gondolatok... (L.Q.L)

"...a művészet nem(csak) élvezet, vigasztalás vagy mulatság; a művészet nagy ügy. A művészet feladata óriási: meg kell(ene) szüntetnie az erőszakot. El kell(ene) érnie, hogy a testvériség és a felebaráti szeretet mindenkinek a hétköznapi érzéseivé, ösztönévé váljanak. A Művészetnek a lényege az Igazságban rejtezik."

Levy Q Lucien - filozófus, festő, drámapedagógus

Szavak, szavak... (1983.)

A KIBONTOTT SZAVAK

Mindegy, hogy mi a valóság és mi a képzelet, ha egyaránt fáj.
Mindegy!
Úgyis az egésszel van bajom; Áttetsző kavicsok között lépkedsz.
Nem gondolsz holnapra, mára.
A tegnapok közé száműzött arcod,
Mint a halál; oly végtelen.
Nem lesz könnyű veled az élet; De nélküled nem élhető,
Hiszen egymásnak tőr vagyunk mi ketten,
És egyedüli oltalom.
Az idő elsodorja létezésünk; De újjászüli létezésemet
Napról-napra: Hiányod.
S ne hidd, hogy tőlem megszabadulhatsz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetsz.
Ha beszívod a levegőt, lényem elvegyül lélegzeteddel.
És ha a poharat emeled szádhoz, engem is iszol:
Láthatatlanul ott úszom italodban.
Amelyikünk pedig bűnt követ el a másik ellen,
Annak homlokán lázvörös bélyeg üt ki.
S ha egyikünk nem él már, az hangszóróból,
Könyvek lapjairól kiált a másikhoz.
Látod, mi egymás kedvenc mérgei lettünk,
Méreg - amelyről leszokni nem lehet:
Halálomig - halálodig.
Nem szólsz,
De minek is a szó, hol amit mondani lehetne,
Rég nem mondható;
Visszanézni egy pillanat: sziklás part,
Tengerár lebegtet új távlatokat,
Villan
S magába zár.
Mindeközben álarcokat próbálgatunk fiatalon,
Aztán az egyik váratlanul arcunkra forr,
S ott is marad letéphetetlenül.
Tudod, a rendelkezésedre álló idő
Kevés,
Amíg lehet lépj tovább,
Terveid úgy is szétporladnak.
Szétporlad a múlt is,
Igen a széppé hazudott múlt is.
Ne magyarázd!
S ne kételkedj!
Veled vagyok.
Csináld!
És ne törődj vele,
Értik-e, követik-e, helyeslik-e, elvetik-e?!
Előtted és körötted a sivatag.
Előtted üres a tér,
Előtted az irdatlan sötét.
Vágj neki, ha akarod,
Vágj neki, ha nem,
Vágj neki,
Mert nincs más választásod!
De velem S Ne nélkülem!

(L.Q.L)

*** *** ***

Azt zengjük, azt a zsoltárt...

(és belső részeim között

szívem megolvadt, mint viasz)

Épp csak a vállunkról

rebbent el az öröm,

mint súlytalan madár.

(innét se szökhetsz már soha többé,

csavargó éhes szív,

meg vagy jelölve)

Épp olyan este volt mint a többi.

Tódultak ki a színház kapuján

a naponkénti zsibogó vidámak.

Közéjük keveredve

szótlan

fogtam meg a vállad

és

egyszercsak eszembe jutott:

lakik benned egy névtelen erő...

Talán magad se vetted észre,

mikor, honnét növelted.

Titokzatosabb szövedék, mint

a győztes szerelem.

Mindent,

ami a roncsoló idő

tűzrácsain kihullt,

akár a néma levegő

üvegharangja a földet,

meg tudja

védeni. 

(Alena)

Arcok, gondolatok... (Ákos)

"Minden ami szép volt, minden ami ránk várhat még, már bennünk van rég..." 

Kovács Ákos, énekes-előadóművész

http://www.youtube.com/watch?v=s0uLwKaC_d0

http://alenasimon-art.blogspot.hu/

Poems for are Everyone (M.É. - Iskolás leszek)

Mentünk, verőfényes nyár végi délután volt, kislányommal az utcákon sétálgatva, szökdécselve nyargaltunk a megbeszélt időpontra. A tanító néni otthonában várt bennünket. Egy hatalmas, öreg kapu előtt várakoztunk izgatottan, miután becsengettünk. Angyal néni örömmel, arcán őszinte mosollyal fogadott mindkettőnket, de leginkább legújabb nebulóját kíváncsian. A hallban aztán mindhárman leültünk ebédlőasztala egyik végében. Tanító néni elővette a verset, s hogy barátkozzunk vele, először felolvasta nekünk. Mikor átnyújtotta, megláttam a papíron a versike mellett kislányom nevét is - várta őt már ez az egyszerű papír, egy sokszor átmásolt három versszakos kis költeménnyel. Amit legtöbbet varázsolhat vele bárki is, éreztük Angyal nénivel, csupán a gyermeki lélek tudja fölemelni. Lánykám élete első nagyobb színpadán, kicsiny versikével aratott óriási sikert, mindenki tapsolt. Napok óta gratulálnak neki ismerőseink az iskolában és kint az utcákon sétálgatva, nyargalva hazafelé a szeptemberi délutánban...

Mentovics Éva: Iskolás leszek

Iskolába járok ősztől,
Mert már hatéves vagyok.
Hátamra veszem a táskám,
S indulok, mint a nagyok.

Táskámban sok tarka könyv van,
Mesékkel és képekkel.
Amint lapozgattam őket,
Úgy tűnt, minden érdekel.

Igyekszem majd megtanulni
Mielőbb az ábécét.
S meglepem az anyukámat:
Én olvasok majd mesét.

http://alenasimon-art.blogspot.hu/

Poems are for Everyone (R.M. - Tétova óda)

Radnóti Miklós: Tétova óda 

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

1943. május 26.

Elmondja Olt Tamás, színész:

http://www.youtube.com/watch?v=fTyT9Qz8CZw

my art - my poem (Alena: Rád gondolok)

Alena: RÁD GONDOLOK

Meghirdettem üzletemet,

tódulnak be az utcáról

naponkénti zsibogó tömegek.

A kerti pad most csupán emlék.

A csend varázslat lenne!

Elmaradt evangélium után kutatok.

Mégis néha, reggeleken,

ha kinézek a vonat ablakából,

látom, hol laksz,

ilyenkor mindig Rád gondolok.

http://alenasimon-art.blogspot.hu/ 

Röptessünk madarat... - egy olvasóm kedves soraiból

" Félszárnyú madár a költészet, ha nincs olvasója. Röptessünk madarat! Aztán észrevesszük, hogy lassanként mi is szárnyalunk. Föl-föl a magasba - és kicsit jobb emberként térünk vissza a Földre.

De ehhez, kemény munka és kitartás kell!

A versolvasás komoly szellemi erőfeszítés. A költő leírta gondolatait, nekem pedig hozzá kell tennem az enyémeket. Így alakul a két szárnya, annak a bizonyos madárnak.

Ha megérint egy-egy vers, ízlelgetnem kell sorait, engednem kell, hogy hasson rám, elkísérjen nap mint nap, minden utamon. 

Közben pedig észrevétlenül alakít, hat bennem, mint a gyógyszer.

A költészet nem pótszer, hanem dobbantó, ugródeszka, hogy időnként beleshessünk abba a világba, amit Isten készített nekünk. Segít felemelkedni, segít a szürke hétköznapok kisembereiből angyalokat varázsolni.

Röptessünk madarat, szárnyaljunk fel a magasba, engedjük hogy magával ragadjon a jó! Azt már ismerjük, milyen ha magával ragad az indulat és sebet ejtünk a másikon. Most adjunk esélyt magunknak arra, hogy ezeket a sebeket be is tudjuk kötözni!

Röptessünk madarat... " 

http://alenasimon-art.blogspot.hu/ 

Ezra Pound

FIATAL LÁNY

A fa belement a kezembe,
A nedv fölszállt a karomba,
A fa belenőtt a szivembe —
S odalentről
Kinőttek belőlem az ágak, mint a karok.

Fa vagy te
És moha vagy,
És ibolya vagy, mit borzol a szél.
Gyerek vagy — lásd, mennyire becsüllek,
S a világ számára mindez ostobaság.
 
Somlyó György fordítása

ERAT HORA

Bármi jön, köszönöm! — majd elfordult,
S ahogy elhalványul a nap sugara
Csüngő virágon, mit meglebbent a szél,
Ment, ment tőlem el. Ám bármi jön is,
Volt egy napos óra, s a nagy istenek
Mi különbbel lehetnének nagyra,
Mint hogy látták, hogyan múlik el.

Bendes Rita fordítása

Ezra Pound - USA, 1885. október 30. - Olaszország, 1972. november 1. - amerikai költő, műfordító, kritikus, szerkesztő. 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ezra_Pound

1914-ben egy angol költőcsoport számára Vorticism címen írt egy manifesztumot. A vortex, vertex a vertre (=fordulni), forgatni szóból ered és örvényt jelent. Ebben az írásában Pound egy olyan megnevezést keres - a szöveg, a modern művészet poetikájának is nevezhető -, amely minden művészetre érvényes. Konkrétan azonban csakis a képzőművészetre, a zenére és a költészetre vonatkoztatja. A vortexet ebben a szövegben a maximális lendítőerő és sűrítés pontjának tekinti. Így ezt a vortexet befelé és kifelé örvénylőnek kell elképzelnünk. Úgy vélem, hogy azt, amit Pound vortexnek, maximális lendítőerejű pontnak nevez, összevethetjük azzal, amit később Kandinszkij mond a pontról. A költészet és a zene kapcsolata imígyen zavartalan, szabad ritmus, mondhatni lírai, melodikus fluxus. Ám a képzőművészet és a költészet kapcsolata mindig is problematikus volt és Pound erre a kapcsolatra használja az image kifejezést. Ennek jegyében beszél imaginista költészetről. Az image, a kép nem retorikus metafóra, nem díszítmény, hanem abszolút metafóra, egy vortex, egy pont. E pontot, az abszolút sűrűség pontját nevezhetjük költői sűrűségnek. Ez a legnagyobb sűrűség megfelel egy matematikai formulának. Ugyanaz a tömörsége, a világossága és precizitása, mint ennek a szigorú tudománynak. Azt írja: 

"Három éve (1911) Párizsban, ahogy a La Concorde téren kiszálltam a metróból, megláttam egy gyönyörű arcot, aztán még egyet és még egyet, aztán egy szép gyermek, majd egy szép nő arcát. Hirtelen csodaszép arcok tűntek fel gyors egymásutánban..., és én egész álló nap a szavakat kerestem ennek az élménynek a kifejezésére, de nem találtam egyet sem, amely méltónak bizonyult volna és egyiket sem éreztem olyan bájosnak, mint amilyen a hirtelen jött érzés volt." Ez is példa arra, amit Pound image-nek nevez: "Aznap este, a Rue Reynourdon hazafelé menet még mindig kísérleteztem, váratlanul találtam rá a kifejezésre..., nem beszédben, hanem hirtelen felrémlő színfoltokban. Ennyi volt az egész – egy "minta", azaz aligha minta, hogyha ezalatt valami megismételhetőt értenénk, ige volt a számomra, egy új, a színekben kifejezésre jutó nyelv kezdete volt ez számomra... Írtam egy harmincsoros verset, amit azonnal meg is semmisítettem, mert olyan munka volt, amely másodlagos intenzitással íródott. Hat hónapra rá írtam egy fele olyan hosszú verset; egy évre rá pedig megírtam ezt a hokkuszerű mondatot:

Arcok jelenése a tömegben; 

Szirmok egy nedves, fekete ágon." 

Ez a vers, miként a szövegben elmondja, egy kínai hagyomány, a hokku szerint íródott, amelyre a tömörség jellemző; voltaképpen hiányzik belőle az állítmány. Ezt a technikát, amelyikre Ezra Pound a hokkuban talált rá, a későbbiekben montázsnak nevezik. Ő egymásrahelyezésnek vagy rétegzésnek hívja. 

forrás: Hannes Böhringer A vortexről (Részlet), Tillmann J. A. fordítása

http://alenasimon-art.blogspot.hu/