mára is egy MÁRAI S. (6.)

- gondolatok az írótól -

az ember vakabb és süketebb 

Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.

 

Poems are for Everyone (K.D. - Elmondhatatlan)

Keresztury Dezső: Elmondhatatlan

Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd,
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.

Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el fölőlem.

Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?

Poems are for Everyone (A.E. - Sorsunk)

Ady Endre: SORSUNK

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Poems are for Everyone (H.M. - Életem)

HENRI MICHAUX:

MA VIE

Tu t'en vas sans moi, ma vie.

Tu roules.

Et moi j'attends encore de faire un pas.

Tu portes ailleurs la bataille.

Tu me désertes ainsi.

Je ne t'ai jamais suivie.

Je ne vois pas clair dans tes offres.

Le petit peu que je veux, jamais tu ne l'apportes.

A cause de ce manque, j'aspire a tant.

A tant de choses, a presque l'infini...

A cause de ce peu qui manque, que jamais tu n'apportes.

MY LIFE

You're going someplace without me, my life.

You're rolling away.

And I'm still waiting to make my move.

You've taken the battle somewhere

Abandoning me on the way.

I never followed, I stay.

Where you are leading me, I can't plainly see.

The very little that I want, you never bring to me.

Because of this emptiness, I want

So many things, almost the infinite ...

Because of this emptiness, that you never fill.

Translated by Valerie Smith and James Bushnik

ÉLETEM

Nélkülem múlsz el, életem.

Szaladsz.

S én csak várom, hogy egy lépést tegyek.

Máshol viselsz hadat.

Cserben hagysz ezáltal.

Sosem követtelek.

Nem igazodom el ajánlataidon.

Azt a keveset, amit kívánok, soha meg nem hozod.

E hiány miatt vágyom annyira.

Annyi sokra, már-már a végtelenre...

E kevés miatt, ami hiányzik, amit soha meg nem hozol.

Kálnoky László fordítása 

SZINDBÁD a magyar

Szindbádnak nincs egy lineárisan elbeszélhető története. Pontosabban: nagyon is sok, megszámlálhatatlanul sok „története” van, ha a történet szó egy semmi mással össze nem téveszthető hangoltságnak, meghatározott állapotnak kifejezésére szolgál. Szindbád ugyanis a bennünk rejtekező érzékiség szimbóluma, olyan utazó, aki visszaköszön, bárhol is találunk rá: ösztönéletünk sötétjében, vagy finomabb hangulataink révületében. Nosztalgiázó hajlamunk szellője éppúgy övé, mint szenvedélyeink viharai. Szindbád – a titokzatos, a kiszámíthatatlan – bennünk, velünk él, kiküszöbölhetetlen életfeltételünk tehát. Megszenvedtünk érte: ezeregy éjszakát virrasztottunk! Álmatlanságunk épp úgy mesélhetne róla, mint be nem vallott álmaink…  

(forrás: www.tancelet.hu)

Krúdy Gyula az író

Nagy László: 
Szindbád - Krúdy Gyula emlékének

Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.

S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!

Férfiasabb válasz nincs.

Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.

Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.

Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.

Latinovits Zoltán a színész

Huszárik Zoltán:  
Emlékezés Latinovits Zoltánra
 

Íme, előttünk egy glóriával, töviskoronával ékes ember.  

Szívverése helyett már csak ezer arcát, alakját, jegyzeteit adja nekünk. Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve. Hajója ugyan messzi jár már, de ha nézzük ezeket a képeket, egy ember keresi a kezünket, parolára, simogatásra, vagy átkot szórva, mint a próféták; teszi mindezt azért, mert éltében-holtában közösséget akart, közösségért áhítozott. 

Magányos volt és egyszeri. Sújtani azért is sújthatta agyon a villám, mert magányos volt, mint egy pusztai jegenye, aki az egész emberi tájat akarja belátni. Pontosabban belátni akarja esendőségünket, szép szóval, indulattal próbál jobbik énünk felé terelgetni.  

Az Élet keletkezés, elmúlás: folyamat, amelynek során átmegy valami másba, de úgy, hogy nem oldódik fel teljesen, nem tűnik el nyomtalanul abban a másban, amivé lett. Róla is csak így beszélhetünk. Valami létrejött és fennmarad általa: az elmúlás biztosítja a maradandót. 

Malraux szerint a művészet antisors. A tehetség nem jóléti adomány. A tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Ilyen volt ő; nem a szellem riszáló szajhája. 

Őrök, a sírját ne vigyázzátok. Szép szava kiokádja a rá-beledöngölt földet. Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi. Itt van és itt lesz közöttünk mindörökké. Ámen.

Huszárik Zoltán a rendező

Rudolf Dániel: 

Huszárik Zoltán a magyar film Szindbádja

A ’60-as, ’70-es évek egyik legjelentősebb hazai szerzőegyénisége, a Szindbád, az Elégia és a Csontváry rendezője azonban már harminc éve nincs köztünk. Önsorsrontó, kallódó, outsider művészóriás volt. Első játékfilmjét már életében a legnagyobb hazai alkotások között tartották számon, személyével mégsem tudott mit kezdeni a hatalom, sem a művészvilág.

„A valódi filmes, a valódi gondolkodó, aki megújítja a filmnyelvet, aki olyan pályán mozog, ami kockázatos, mindig marginalizálódik.” Tarr Béla ezen állítását Huszárik Zoltán pályaképénél és életútjánál aligha igazolhatja jobban bármi is.

Huszárik József Zoltán Domonyban, egy Galga menti faluban született. Édesapja elhunyt, mikor mindössze két éves volt, édesanyja egyedüli gyerekként nevelte. A tehetséges fiatalember érettségi után felkerül Pestre, ahol végül – az orvosi és a képzőművészeti pálya rovására – a filmet választja. Családjának több tagját azonban kuláksággal gyanúsítják, ezért elbocsátják őt a főiskoláról.
Pályája így göröngyös: sokadszorra sikerül csak lediplomáznia. A legenda szerint Játék című vizsgafilmjét egy szerencsés véletlennek köszönhetően fogadják csak el: a római filmfőiskola igazgatója épp látogatást tesz a hazai intézményben, mikor Huszárik elmarasztalt alkotását megtekintve, élete legszebb kisfilmjének nevezi azt.

Mikor 1963-ban végre lediplomázik, Huszárik már több mint harminc éves. A Balázs Béla Stúdió 1965-ben lehetőséget ad számára egy húszperces filmetűd leforgatására, mellyel végül előtör az ismeretlenségből és örökre beírja magát a magyar filmtörténetbe. Az Elégia Bódy Gábor szerint „az első magyar film, ami a film nyelvén gondolkodott”. Huszárik saját bevallása szerint is a költői kifejezésmód sokoldalúsága, többszólamúsága és többértelműsége izgatta legjobban, ebből merítette inspirációját.

Amivel azonban végleg beírta nevét a filmtörténetbe, Huszárik első nagyjátékfilmje, az 1971-es Szindbád volt. A film az alkotók egy páratlan együttműködése és egy szerencsés filmtörténeti pillanat találkozásának gyümölcse, ezért is olyan kiemelkedően csodálatos alkotás. A film megszületése önmagában körülményes volt – a forgatókönyvet többször visszadobták, érthetetlennek, zavarosnak nyilvánítva azt – Huszárik még ekkor sem tudta magát elfogadtatni a hivatalos filmgyártást uralókkal.

Aligha találhatott volna Krúdy Gyula látomásos tudatprózája hozzá illőbb filmes alkotót, mint Huszárik. Gyönyörűen komponált, festői képekben örökítette meg azt a letűnt világot, ami talán sohasem létezett. A filmben egyáltalán nincsen jelen klasszikus értelemben vett cselekmény, a mű az emlékekre, álmokra, fantáziákra építve alakítja ki saját „kristályszerkezetét”, az európai modernizmus legjobb hagyományaival, Resnais-vel, Fellinivel, Paradzsanovval vetélkedve. A hangulatok, a színek, a hangok, a mikrofelvételeken látható természeti képek, a zsírcseppek összeolvadása a levesben, ezektől válik olyan megfoghatatlanul széppé, miközben végtelenül szatirikus mozzanatokból sincsen hiány.

Nem Krúdy novelláinak konkrét adaptációját látjuk, sokkal inkább egy szabadon értelmezett asszociatív játékot az irodalmi alapra építve. Szindbád állandóan vándorol, utazik, sodródik. A szó szoros értelmében nem cselekszik, csak „van”, létezik. Kallódó sors az övé, ahogyan Csontváryé, Latinovitsé és Huszáriké is az volt. „Sokat utaztam. Most elfáradtam.”

Nem próbálok választ találni rá, miért is került a Szindbád a magyar filmtörténeti kánon egyik csúcsára – nem tudnék választani a film számtalan erénye közül. A válasz maradjon annyi: kevés film létezik, melyben ennyire tökéletesen a helyén van minden, ami ennyire – minden túlzás, nagyzolás nélkül – „tökéletes” lenne, ahol minden apró elem, minden lélegzetvétel, minden snitt ennyire pontosan illeszkedne, ennyire gyönyörűen kifejezné azt, amit alkotója a film nyelvén közölni szeretne.

Végül a rendező második és egyben utolsó játékfilmjében, a sokáig tervként dédelgetett Csontváryban folytatta a Szindbáddal megkezdett utat, leghíresebb művét azonban nem volt képes felülmúlni.

Két film – ennyi az életmű. Mégis, kevés alkotó volt képes ilyen rövid pálya alatt egy teljes szerzői univerzumot építeni. Csonkban maradt, mégis teljes, egész. Egy filmrendező, egy képzőművész, egy önsorsrontó zseni képe rajzolódik ki belőle. 

“Egy lábnyomot hagyni magam után. Nem többet.” – mondta Huszárik Zoltán alig fél évvel a halála előtt, arra a kérdésre, foglalkoztatja-e a halhatatlanság.
 

(forrás: www.filmtekercs.hu)

Dajka Margit és Latinovits Zoltán a filmben - Szindbád és Majmunka

Latinovits levele Ruttkai Évához

Neked Kedves 

- Évának Amerikába      

Merre csavaroghatsz drágám, és vajon gondolsz-e ránk, akik nagyon egyedül vagyunk, Bagóval egymásra utaltak, tehetetlen. Álmunk a géped maga után húzta, délutáni kék égen fehér csík.

Egyedül vagyok.

Akárhogy is történt és történik: Hozzád tartozom. Azt hiszem, ez el van végezve. Elvégeztetett.

Szemes a régi. Az emberek idegenek.

Nincs nyaralás. Az emlékek miatt, amik most befednek és ellepnek, a múlás miatt, amit percnyi pontossággal mérek fel és nyugtázok. Múlunk és nem mulatunk. Az idő múlatja kedvét rajtunk.

Nincs nyaralás Bagó miatt. Ebben a kis fekete testben egy ősi lélek lakhat, annyira követi az ember ritmusait, kedvét, mozdulatait. Nem vitorlázom nyugodtan, ha nem tudom, mi van vele. És tudom is: vár rám. Gondolataiban biztos megakad, merre lehetsz, de Te az utóbbi időben keveset látogattad őt. Engem szokott meg hétköznapnak, Te voltál az ünnep.

Nyaralás nincs. Alvás is csak altatóval. nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja.

Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újra szüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk. Tizenöt év. Most vetkőztük le másodszor a bőrünk. levedlettük régi magunk kétszer. Most jó hét év következik. Ha akarjuk. Ha csináljuk.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink.

Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad, tizenöt év dobogó szíve.

Úszom a vízben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A víz csillogása szíved csillogása. A szél hártyája a vízen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a víz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vízben, víz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kísért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.

Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!

Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.

Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Fáj a hiányod.

Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva, szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is így akarod.

Ha van még idő.
Zoltán 

 1975. július, Balatonszemes

Balogh János rézmunkája Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán emlékére

Alena: "Ott kezdődött minden fájdalom" - gondolatok a domboldalon

Thorma János nagybányai festőművész képe

Alena:  Ott kezdődött minden fájdalom

Azt mondják, annak fáj csak a lába, aki nem jó úton halad, hát nem tudom... De a  szeretetben hinni úgy, miközben reménytelenné válik már minden gyermeki reménykedés a sivatagot járva, szomorúságban, s keresve-kutatva mindig csakis azt az egyetlen egyet, mely oázis lehetne..., nagyon nehéz, szinte elviselhetetlen a szomjúság!
Emlékszem a fiatalságunkra. Tavasz volt és ragyogott a Nap, a mezők virágba borultak, s mi csak szaladtunk a domboldalon, fel a tetőre, hogy onnan láthassuk be a hívogató messzeséget, miközben jókedvünk és kacagásunk messzire elszállt... Ez volt a felhőtlen boldogság! De meglehet, mindezt csak egy festmény keltette bennem, és életre, én pedig oly' nagyon elhittem..., hiszen meglátni és megszeretni elég volt hozzá egy pillanat. Mégis a pillanat nagy játékműve annyi volt csupán, hogy eltüntette a képet..., s nem maradt utána valójában semmi más, mint a sóvárgás "a föld fölött, az ég alatt" egy egész életen át...
Most? Még ma is ezt a képet keresem, a délutánok csendjében titkon mindig visszavárom, hátha visszajön majd és ad egy mosolyt is talán.
Milyen szép volt a festmény, milyen jó is, és hogy szerettem! Rabul ejtett a varázslat. Az életről folyton azt beszélte, higgyem el, majd színes lesz, témája pedig még inkább izgalmas! És emberekről is mesélt, akik jönnek-mennek olykor, és úgy bolondított, hogy megkopott keretben is csodás lesz a történet! Naponta keresem hát ezt az igazi történetet, de nem találom sehol..., keserves a felébredés, már szinte elviselhetetlen!
Ámbár mondják azt is, hogy "aki szeret minket, szeressen, annak, aki meg nem szeret, az Úr fordítsa felénk a szívét, de ha nem boldogul a szívével, fordítsa el a bokáját, hogy a bicegéséről felismerjük"! 
 

Thorma János nagybányai festőművész képe

Fekete mezőn fehér virágok,
sápadtan, gyéren, szétszórva álltok,
a színetek is olyan idegen!…
Állok köztetek némán, mereven.
Néha egy szikra sötét világban
föllobban a gyászos, nagy némaságban.
Rövid az élte, hazug a fénye.
Fekete mezőn fehér virágok,
élünk szétszórtan, örök sötétben.

(Csinszka:  Első versem)

***

A rét.

A nyár.

A nyári rét.

A fehér.

A fekete.

A pepita pillangó.

S a perzselő nap sugarai.

A rét így őrzi meg

Egy kis ideig

Összefonódó,

Dermedté szikkadt

Testünk

Tév-lenyomatait.

 (Levy Q Lucien:  A rét)

 
***

Elmondottam a szélnek lenn a kertben,
S a Hold is tudja már, hogy nem szeretlek.
Virágaid és vallomásaid,
Tán azt hiszed, hogy örömet szereztek.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Gyűlölöm az emlékedet,
Ez a pár nap mi volt neked?
Kinek felelsz, kinek bűnhődsz érte?

Gyűlölöm már életemben mindig,
Tekinteted puha, nagy bilincsét.
Szemed sarkán azt a vásott,
Azt a rejtett mosolygásod,
Azt a hívó, titkos kicsi fényt.

Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily halkan suttogott.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom. 

(Karády K.-Polgár T.-Széky D.:  Gyűlölöm a vadvirágos rétet) 

Gramofon online: 

 http://gramofon.nava.hu/381321424/gyulolom_a_vadviragos_retet

Poems are for Everyone (H.G. - A mondat folytatása)

          Hervay Gizella:  A MONDAT FOLYTATÁSA

Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, Téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben bujkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei rándulnak össze, s már az egész föld fáj, s a föld minden halála, háborúja.
Lecsukott szemeden át látom, nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható. Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.Hát minden sejtemmel lázítok ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben…
Hogy az ének öröm lehessen megint, mint arcod érintése arcomon….

my art - my poem (Alena: Szenvedélyem margójára)

Alena: SZENVEDÉLYEM MARGÓJÁRA


világok pusztulásán
mint ősi vad
érkeztem tehozzád
s most várok riadtan veled

nem tudom, miért

kezem kezedben 
kezed kezemben

meddig

itt minden szisszenő talány

partra űzve ballagok, vezeklek

hirtelen megállok
mögöttem hosszú csönd van
előttem némán te állsz

arcod ismerős
 
mondd, az öröklét lakomáján
talán véled ittam volna rubintéát?

a varázslat csordultig betölt

ne félj, ne fuss előlem
inkább szoríts merészen
csukott szemmel szoríts magadhoz
szoríts, mint a kést

fejtsd meg a sorsom
a testvérem legyél
ítélj tiédnek, fajtádnak

mint az állat, olyan légy
nyersen szép és tiszta

az este rád találtam
az este sírva, késve
meg én láttalak

s most oly' egyetlen egy
kezemben a kezed 
egész lényed tenyeremben lüktet

velem te is egyedül lettél

                                                   (2012. július 25.)

 

Poems are for Everyone (P.J. - Egy szenvedély margójára)

 

Pilinszky János:  

EGY SZENVEDÉLY MARGÓJÁRA

A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.

Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Poems are for Everyone (W.S. - Ki minek gondol, az vagyok annak...)

 

Weöres Sándor:  

KI MINEK GONDOL, AZ VAGYOK ANNAK...

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod. 

Poems are for Everyone (W. Shakespeare - 24. szonett)

W. SHAKESPEARE:  24. SZONETT

Szemem a festőt játszotta, s szívem
Lapjára karcolta be arcodat;
Ott most testemmel én keretezem,
S a távlat remek művészre mutat,
Mert, hogy hová tett, azt is látni kell
A képpel együtt s a művészen át:
Keblemnek állított boltjába, mely
Szemeiddel ablakozta magát.
Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
Az enyém rajzolta meg másodat,
S a tiéd szívem ablaka, melyen,
Gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.
De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;
Csak a láthatót festik, szívedet nem.

***

Mine eye hath play'd the painter and hath stell'd
Thy beauty's form in table of my heart;
My body is the frame wherein 'tis held,
And perspective it is the painter's art.
For through the painter must you see his skill,
To find where your true image pictured lies;
Which in my bosom's shop is hanging still,
That hath his windows glazed with thine eyes.
Now see what good turns eyes for eyes have done:
Mine eyes have drawn thy shape, and thine for me
Are windows to my breast, where-through the sun
Delights to peep, to gaze therein on thee;
   Yet eyes this cunning want to grace their art;
   They draw but what they see, know not the heart.

Poems are for Everyone (R.S. - Békesség Istentől)

Reményik Sándor: BÉKESSÉG ISTENTŐL

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

 

1935,  február 5.

Poems are for Everyone (Cs.I. - Ülj ide mellém)

Csukás István: ÜLJ IDE MELLÉM
 

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.