SZINDBÁD a magyar

Szindbádnak nincs egy lineárisan elbeszélhető története. Pontosabban: nagyon is sok, megszámlálhatatlanul sok „története” van, ha a történet szó egy semmi mással össze nem téveszthető hangoltságnak, meghatározott állapotnak kifejezésére szolgál. Szindbád ugyanis a bennünk rejtekező érzékiség szimbóluma, olyan utazó, aki visszaköszön, bárhol is találunk rá: ösztönéletünk sötétjében, vagy finomabb hangulataink révületében. Nosztalgiázó hajlamunk szellője éppúgy övé, mint szenvedélyeink viharai. Szindbád – a titokzatos, a kiszámíthatatlan – bennünk, velünk él, kiküszöbölhetetlen életfeltételünk tehát. Megszenvedtünk érte: ezeregy éjszakát virrasztottunk! Álmatlanságunk épp úgy mesélhetne róla, mint be nem vallott álmaink…  

(forrás: www.tancelet.hu)

Krúdy Gyula az író

Nagy László: 
Szindbád - Krúdy Gyula emlékének

Vándorol a nagy szomjazó az évszakok hajóján, hétrétű szivárványon, lángpalotában. Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe. És csak árnya zuhan vissza a csókok és borok poharára. Szindbád havazik.

S mert a nagy szomjazók nagy szenvedők is: eljő a másnap, a megtestesült utálkozás, a bűntudat hóhéri csigasora. Eljő Búcsú bácsi feketén, atyamestere a vezeklésnek. De minden vezeklés elfajul pihenéssé. És a harmadnap: megújulás, csokornyakkendősen, violaszín mellényben a férfi föltámadása. Hajó lesz a koporsó, kitépi magát a siratók görcseiből. Megállj, a csókok és borok nem lehetnek mind a tiéd! Rikolt penésztorkával az arany középszer. De törekszünk, hogy a miénk legyen!

Férfiasabb válasz nincs.

Kinek van igaza? A szindbádi lángnak vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.

Átmeneti korban, mikor a nyíri homokból csak a Rákóczi-legények haját emeli föl a szél. Mikor a branyiszkói dobok is legurultak az orfeumokba. Budapest pedig fölépül a tülekedésnek.

Nem járt még a hazában ilyen csodahajó. Ilyen láthatatlan ácsolatú, mert nyír-fátyolos, mert nyár-leveles. Börzsönyösen, ecetfapirulással bukik át a télbe. Hömpölygő csipkeszoknyákon, asszonyok ujján, kalapjuk tollain. Elhagyva a majálist, a zöld erdőt, ahol az elszórt zsebkendőcskékben tengerillat: illetlen szerelmi nátha.

Latinovits Zoltán a színész

Huszárik Zoltán:  
Emlékezés Latinovits Zoltánra
 

Íme, előttünk egy glóriával, töviskoronával ékes ember.  

Szívverése helyett már csak ezer arcát, alakját, jegyzeteit adja nekünk. Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve. Hajója ugyan messzi jár már, de ha nézzük ezeket a képeket, egy ember keresi a kezünket, parolára, simogatásra, vagy átkot szórva, mint a próféták; teszi mindezt azért, mert éltében-holtában közösséget akart, közösségért áhítozott. 

Magányos volt és egyszeri. Sújtani azért is sújthatta agyon a villám, mert magányos volt, mint egy pusztai jegenye, aki az egész emberi tájat akarja belátni. Pontosabban belátni akarja esendőségünket, szép szóval, indulattal próbál jobbik énünk felé terelgetni.  

Az Élet keletkezés, elmúlás: folyamat, amelynek során átmegy valami másba, de úgy, hogy nem oldódik fel teljesen, nem tűnik el nyomtalanul abban a másban, amivé lett. Róla is csak így beszélhetünk. Valami létrejött és fennmarad általa: az elmúlás biztosítja a maradandót. 

Malraux szerint a művészet antisors. A tehetség nem jóléti adomány. A tehetség természeti csapás, jellempróba, átok, átkelés égő, roskadozó hídon, kolonc a nyakban, száguldás hegynek felfelé. Ilyen volt ő; nem a szellem riszáló szajhája. 

Őrök, a sírját ne vigyázzátok. Szép szava kiokádja a rá-beledöngölt földet. Húsvétját is, mert ereje és hite van, maga intézi. Itt van és itt lesz közöttünk mindörökké. Ámen.

Huszárik Zoltán a rendező

Rudolf Dániel: 

Huszárik Zoltán a magyar film Szindbádja

A ’60-as, ’70-es évek egyik legjelentősebb hazai szerzőegyénisége, a Szindbád, az Elégia és a Csontváry rendezője azonban már harminc éve nincs köztünk. Önsorsrontó, kallódó, outsider művészóriás volt. Első játékfilmjét már életében a legnagyobb hazai alkotások között tartották számon, személyével mégsem tudott mit kezdeni a hatalom, sem a művészvilág.

„A valódi filmes, a valódi gondolkodó, aki megújítja a filmnyelvet, aki olyan pályán mozog, ami kockázatos, mindig marginalizálódik.” Tarr Béla ezen állítását Huszárik Zoltán pályaképénél és életútjánál aligha igazolhatja jobban bármi is.

Huszárik József Zoltán Domonyban, egy Galga menti faluban született. Édesapja elhunyt, mikor mindössze két éves volt, édesanyja egyedüli gyerekként nevelte. A tehetséges fiatalember érettségi után felkerül Pestre, ahol végül – az orvosi és a képzőművészeti pálya rovására – a filmet választja. Családjának több tagját azonban kuláksággal gyanúsítják, ezért elbocsátják őt a főiskoláról.
Pályája így göröngyös: sokadszorra sikerül csak lediplomáznia. A legenda szerint Játék című vizsgafilmjét egy szerencsés véletlennek köszönhetően fogadják csak el: a római filmfőiskola igazgatója épp látogatást tesz a hazai intézményben, mikor Huszárik elmarasztalt alkotását megtekintve, élete legszebb kisfilmjének nevezi azt.

Mikor 1963-ban végre lediplomázik, Huszárik már több mint harminc éves. A Balázs Béla Stúdió 1965-ben lehetőséget ad számára egy húszperces filmetűd leforgatására, mellyel végül előtör az ismeretlenségből és örökre beírja magát a magyar filmtörténetbe. Az Elégia Bódy Gábor szerint „az első magyar film, ami a film nyelvén gondolkodott”. Huszárik saját bevallása szerint is a költői kifejezésmód sokoldalúsága, többszólamúsága és többértelműsége izgatta legjobban, ebből merítette inspirációját.

Amivel azonban végleg beírta nevét a filmtörténetbe, Huszárik első nagyjátékfilmje, az 1971-es Szindbád volt. A film az alkotók egy páratlan együttműködése és egy szerencsés filmtörténeti pillanat találkozásának gyümölcse, ezért is olyan kiemelkedően csodálatos alkotás. A film megszületése önmagában körülményes volt – a forgatókönyvet többször visszadobták, érthetetlennek, zavarosnak nyilvánítva azt – Huszárik még ekkor sem tudta magát elfogadtatni a hivatalos filmgyártást uralókkal.

Aligha találhatott volna Krúdy Gyula látomásos tudatprózája hozzá illőbb filmes alkotót, mint Huszárik. Gyönyörűen komponált, festői képekben örökítette meg azt a letűnt világot, ami talán sohasem létezett. A filmben egyáltalán nincsen jelen klasszikus értelemben vett cselekmény, a mű az emlékekre, álmokra, fantáziákra építve alakítja ki saját „kristályszerkezetét”, az európai modernizmus legjobb hagyományaival, Resnais-vel, Fellinivel, Paradzsanovval vetélkedve. A hangulatok, a színek, a hangok, a mikrofelvételeken látható természeti képek, a zsírcseppek összeolvadása a levesben, ezektől válik olyan megfoghatatlanul széppé, miközben végtelenül szatirikus mozzanatokból sincsen hiány.

Nem Krúdy novelláinak konkrét adaptációját látjuk, sokkal inkább egy szabadon értelmezett asszociatív játékot az irodalmi alapra építve. Szindbád állandóan vándorol, utazik, sodródik. A szó szoros értelmében nem cselekszik, csak „van”, létezik. Kallódó sors az övé, ahogyan Csontváryé, Latinovitsé és Huszáriké is az volt. „Sokat utaztam. Most elfáradtam.”

Nem próbálok választ találni rá, miért is került a Szindbád a magyar filmtörténeti kánon egyik csúcsára – nem tudnék választani a film számtalan erénye közül. A válasz maradjon annyi: kevés film létezik, melyben ennyire tökéletesen a helyén van minden, ami ennyire – minden túlzás, nagyzolás nélkül – „tökéletes” lenne, ahol minden apró elem, minden lélegzetvétel, minden snitt ennyire pontosan illeszkedne, ennyire gyönyörűen kifejezné azt, amit alkotója a film nyelvén közölni szeretne.

Végül a rendező második és egyben utolsó játékfilmjében, a sokáig tervként dédelgetett Csontváryban folytatta a Szindbáddal megkezdett utat, leghíresebb művét azonban nem volt képes felülmúlni.

Két film – ennyi az életmű. Mégis, kevés alkotó volt képes ilyen rövid pálya alatt egy teljes szerzői univerzumot építeni. Csonkban maradt, mégis teljes, egész. Egy filmrendező, egy képzőművész, egy önsorsrontó zseni képe rajzolódik ki belőle. 

“Egy lábnyomot hagyni magam után. Nem többet.” – mondta Huszárik Zoltán alig fél évvel a halála előtt, arra a kérdésre, foglalkoztatja-e a halhatatlanság.
 

(forrás: www.filmtekercs.hu)

Dajka Margit és Latinovits Zoltán a filmben - Szindbád és Majmunka