Emlékszem Csinszkára... (3)

Székely Aladár: Csinszka

Babits hagyatékából egy fájdalmas, dermesztően keserű, vigasztalan vers került elő Csinszka haláláról. Címe nincs, csak feleségének egy megjegyzése: "kelt, 1934 novemberében, mikor Cs. haláláról értesült a költő."

Furcsa elmenni Délre
és hazajönni télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos...

A halottak fogadnak,
kik újra többen vannak
s olyan nehéz a szívem.
Be jó, hogy messze voltam
s úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szívem.
A halottak beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a szívem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan nehéz a szívem!

Mért faggatnak a holtak
kik élve némák voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
Hisz úgyis csupa zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden élő szertefut,
csak a halotthoz van ut...

1934. november

http://www.youtube.com/watch?v=h8sWabj_Wyo

my art - my photo (Alena: Hangulat a Dámnál)

Katt a nagyobb képért!

my art - my poem (Alena: Mi az élet?)

Alena: Mi az élet?

Mi az élet?

Találkozások sorozata.

No és azoké, melyek

így vagy úgy, de elmaradnak...

Mert volt egy perc, egy nap,

amikor velem tudtalak.

S tudod, hogyne tudnád,

megérint, mikor megérintelek.

Mégis, csak azt mondod,

nehéz ügy... Persze,

nézőpont kérdése.

Összeért érzések,

talán későn is,

tetten ért szavakkal,

időnként kevés is.

Összetépett papíron

összezavart a szó:

a kimondhatatlan,

a kibonthatatlan!

Jelek mélyén

elvetélt esély...

Miért hagytuk, 

hogy így legyen?

Egy álom,

az Álom

végleg

semmivé lett.

Mi hát az élet?

Az élet, Szívem,

szép hazugságok láncolata...

my art - my poem (Alena: Életveszélyben)

Alena: Életveszélyben

"Micsoda 

csönd van 

ma is!

Micsoda 

pokoli csönd!

Vesztesz. 

És veszítek, 

újra.

Te ott, 

én itt.

Ülünk 

a gyom közt 

földbe ásott

szabadsággal, 

szerelemmel.

S az életben 

ami lényeges,

menthetetlenül 

táguló kérdés:

ki viszi át 

a Szerelmet?

Ki viszi át

fogában tartva

a Szerelmet

a túlsó partra?"

In Memoriam SIMONE WEIL (1909-1943)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Simone_Weil

Valahányszor föltör egy emberi szív mélyéről a gyermeki panasz – mit maga Krisztus sem tudott visszatartani: “Miért cselekesznek rosszat velem?” -, bizonyos, hogy igazságtalanság történt. Mivel ha a panasz – ahogy az gyakran megesik – egyszerűen félreértésből ered, ilyen esetekben a felvilágosítás elégtelenségében rejlik az igazságtalanság. Azok, akik másokból ilyen kiáltást kényszerítenek ki, jellemük és az adott pillanat szerint más és más kísértésnek engednek. Egyesek bizonyos perceikben örömüket lelik e jajkiáltásban, sokan mások nem is tudják, hogy elhangzott, mivel ez a kiáltás csendes, és egyedül a szív rejtekében visszhangzik szüntelenül. A két lelkiállapot között szorosabb a rokonság, mint azt látszatra gondolnánk. A második az elsőnek csak enyhébb változata; olyan bűn, aminek elkövetésében a “tudatlanság” elemét szívesen vállaljuk, mert hízelgő és maga sem mentes a gyönyörtől. (…) 

Azoknál, akik túl sok csapást szenvedtek el – mint amilyenek a rabszolgák voltak -, a szív ama része, melynek a rosszra meglepetten kellene fölkiáltania, legtöbbször halottnak bizonyul. Halott, de soha sem egészen. Csupán kiáltani nem tud már. Megrekedt a süket és szakadatlan nyöszörgés állapotában. De még azoknak a kiáltása, kikben e képesség töretlenül megmaradt, azoknak a kiáltása se jut el, se kívül se belül a folyamatosan megfogalmazott beszédig. Legtöbbször minden efféle szó eleve kudarcra van ítélve.

Ez annál inkább kikerülhetetlen, mivel azok, akik legtöbbször tapasztalják, hogy rosszat követnek el ellenük, nem mások, mint éppen azok, akik legkevésbé tudnak beszélni. Alig van gyötrelmesebb valami, mint a büntetőtörvényszék előtt látni egy szerencsétlent, ahogy össze-vissza dadog, miközben a bíró elegáns mozdulatokban, finoman évelődik vele.

- részlet Simon Weil Kegyelem és nehézkedés c. művéből (fordította: Pilinszky János)

Poems are for Everyone (B.A. - Nézd, hogy szeretlek)

Béres Attila: Nézd, hogy szeretlek

Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég,
s eső elől futó szél utcánkba reked,
és indulok hosszú magányos sétákra,
ahol kis nyárutói csend borít
szerelmes kerteket.

A gyárkémények füstje is visszafelé száll,
s ahol lebeg, elborul az érett táj
és meddő vadkörtefák várnak
késő szerelmeket.

A talpfákon kavics koppan,
s ha fény remeg a végtelen sín felett,
a szívemen átlátok, mert senkim nincs,
s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.

my art - my poem (Alena: Meddő órán - depresszív blokk az éjszakában)

Alena: Meddő órán 

- depresszív blokk az éjszakában

Praktikusan mosható, damaszt hatású viaszos vászon az asztalomon félretolva, nincs szükség rá, alukálnak már maszatos kezű gyermekeim. S én magam vagyok megint. Kicsordul a könnyem, hagyom. Ez a világ nem az én világom. S nem is én vagyok, nem is én voltam. Saját elvesztett kincsem lettem én távoli önmagamnak. Már a holnapot se várom, nem én. Nem akarom. Semmit. Röhögő senkik között üres, árva lelkemmel most mit kezdhetek, vagy mit ne tegyek? Emlékszem rá, gyerekként oly' sokat ábrándoztam a felnőttkor nagyszerűségeiről, s vártam is egyre türelmetlenebbül. S hittem, igen hittem a Múzsában, ki állítólag sokfele bolygott, és megannyi gyötrelmet eltűrt szívében, menteni vágyva saját és társai lelkét. Reméltem, majd szól, egy férfiúról szól majd énnekem is. Akkor még ifjúságomat szabadnak láttam és öröknek. De bolond is voltam! S most csupa könny vagyok. Minden Egész ködbe veszett.

Damaszt hatású, ekrü színű viaszos vászon az asztalon félretolva. Mellettem egy olcsó, műanyag olvasólámpa a svéd áruházból, praktikusan lemosható ez is. Faricskálok lomhán néhány soron, vézna, szánalmas figura én. Magam vagyok itt a föld kerekén. S amiket Ti írtatok, Karinthy, Ady, Tóth Árpád, Pilinszky, Weöres Sándor, Márai..., és a többiek is Mind! Azokból mára minden megtapasztalást, fájdalmat, bánatot, minden elviselhetetlent, elkerülhetetlent kiittam én. S már csak kérdezhetem Tőletek, vajon mindezekkel most mit kezdjek, vagy mit ne tegyek? Vigaszom annyi maradt csupán az éjben, talán eltűnök hirtelen, egy szép napon beteszem majd csendben magam után az ajtót, két kezem összeteszem illedelmesen akkor, szemem lesütöm, s nem gondolok Rátok. Ilyen rendesen talán soha nem vágyta bevárni még senki sem a Nagyszerűt, a nagyszerű Halált, csak én. Én, én, vézna, szánalmas figura, én.