2013. június 21., péntek

my art - my poem (Alena: Meddő órán - depresszív blokk az éjszakában)




Alena: Meddő órán 
- depresszív blokk az éjszakában

Praktikusan mosható, damaszt hatású viaszos vászon az asztalomon félretolva, nincs szükség rá, alukálnak már maszatos kezű gyermekeim. S én magam vagyok megint. Kicsordul a könnyem, hagyom. Ez a világ nem az én világom. S nem is én vagyok, nem is én voltam. Saját elvesztett kincsem lettem én távoli önmagamnak. Már a holnapot se várom, nem én. Nem akarom. Semmit. Röhögő senkik között üres, árva lelkemmel most mit kezdhetek, vagy mit ne tegyek? Emlékszem rá, gyerekként oly' sokat ábrándoztam a felnőttkor nagyszerűségeiről, s vártam is egyre türelmetlenebbül. S hittem, igen hittem a Múzsában, ki állítólag sokfele bolygott, és megannyi gyötrelmet eltűrt szívében, menteni vágyva saját és társai lelkét. Reméltem, majd szól, egy férfiúról szól majd énnekem is. Akkor még ifjúságomat szabadnak láttam és öröknek. De bolond is voltam! S most csupa könny vagyok. Minden Egész ködbe veszett.
Damaszt hatású, ekrü színű viaszos vászon az asztalon félretolva. Mellettem egy olcsó, műanyag olvasólámpa a svéd áruházból, praktikusan lemosható ez is. Faricskálok lomhán néhány soron, vézna, szánalmas figura én. Magam vagyok itt a föld kerekén. S amiket Ti írtatok, Karinthy, Ady, Tóth Árpád, Pilinszky, Weöres Sándor, Márai..., és a többiek is Mind! Azokból mára minden megtapasztalást, fájdalmat, bánatot, minden elviselhetetlent, elkerülhetetlent kiittam én. S már csak kérdezhetem Tőletek, vajon mindezekkel most mit kezdjek, vagy mit ne tegyek? Vigaszom annyi maradt csupán az éjben, talán eltűnök hirtelen, egy szép napon beteszem majd csendben magam után az ajtót, két kezem összeteszem illedelmesen akkor, szemem lesütöm, s nem gondolok Rátok. Ilyen rendesen talán soha nem vágyta bevárni még senki sem a Nagyszerűt, a nagyszerű Halált, csak én. Én, én, vézna, szánalmas figura, én.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése