Így írtam én: Ady Endre

140 éve született az Első Magyar Költő

Fotó: Székely Aladár

Ime itt van máma. 

Nincsen hozzá ráma. 

De hasonlít rám a'. 

Olyan mint egy dáma. 

Holott a rang-száma: 

I. Dalai Láma.

Így írtam én: Ady Endre

https://www.facebook.com/kerettelen/

Aradi vértanúk, október hatodika - Thorma János festménye

"A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." - írja a festő 1902-ben egy levelében.

Thorma János szülővárosom, Kiskunhalas szülötte, az Aradi vértanúk, október hatodika c. festményét a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítette.

1893 őszén - Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve - Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította. A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának - egy molnárnak - kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.

A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. Ma valamivel kisebb, Thorma ugyanis utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.

Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó monumentális alkotást - amely "hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen" - a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak... az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.

Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. 

Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.

Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet - letétként - elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.

Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől... Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: "A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy - Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére - a magyar állam a festményt megvásárolja.

Napjainkban az Aradi vértanúk c. hatalmas tabló a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, de a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állítja ki és őrzi nagy gondossággal és tisztelettel, ott tekinthető meg a kép eredetiben Thorma sok más képével együtt. Esztétikailag e kép a múzeum legnagyobb értéke, méltán büszkék a halasiak az ő szülöttjük művészetére.

(Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977)

Kerettelen Tükör már a facebook-on is követhető:

https://www.facebook.com/kerettelen/

Poems are for Everyone (M.V. - Csak úgy)

MIROSLÁV VÁLEK: Csak úgy

Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"

Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjünk haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.

Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."

Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.

Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" "Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.

Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

Poems are for Everyone (N. Á. - Maradni, maradni)

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Arcok, gondolatok... (Zorán)

Ha hinnél valamiben, mit nem láttál még soha

Ha hinnél valamiben, mi nem szólít meg

Ha látnád milyen, mi nem hív fényesen

Akkor hinnél valamiben, mi nem csalt meg sosem

Ha hinnél valamiben, mi soha nem lesz a tiéd

Ha hinnél valamiben, mit sohasem rejthetsz el

Ha látnád milyen, ahogy elvész hirtelen

Akkor hinnél valamiben, mi nem múlt el sosem

Ha hinnél valamiben, mert záporban rohansz

Ha hinnél valamiben, mert villám tép

S ha látnád milyen az időm nélküle

Te is hinnél valamiben, mi nem halt meg sosem

- Sztevanovity Zorán Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas 

szerb származású magyar előadóművész 

Fehér Baba (Zsíros Ági színésznő emlékére)

1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról.
– Éppen a Fehér babák takarodóját énekeltem. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, én meg közben féltem, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudtam meg hogy ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztunk, udvarolgatni próbáltam... Persze éneklés közben, zavaromban hogy ismerhettem volna fel, már nem volt az a karcsú nádszálvékony... (forrás: www.irodalmijelen.hu/kertesz-daniel-irasa-beszelgetese-cseh-tamassal)

"Örülök, hogy még él néhányunkban Ági emléke. Én is nagyon szerettem, s hiányzik sokrétű tehetsége. Máig kellemes emlékem a Szép Ernő és a lányok női szereplőinek megformálása. Felejthetetlen élmény, mint amilyen Ibolyaként is volt, annak idején..."

"Én is a Vígben láttam, az Álomkommandóban és a Körmagyarban."

"Sokrétű volt, ahogy eljátszotta az Édeskislányt. Nagy adag kacérság, egy kis butaság, akarnokság időnként egy kis fanyarsággal fűszerezve.

Nemcsak az hiányzik a színházi életből, aki volt, hanem az, aki lehetett volna."

"Nekem a Vigbõl maradt meg... Kerestem is sokáig, hová lett, mi van vele??? Annyira jól indult...." 

"Ennyire fiatal volt:

Zsíros Ágnes (Bp., 1962. dec. 16.- ): színésznõ. 1986-ban a SzAk elvégzése után a Radnóti Miklós Színház tagja lett, 1987-tõl a Vígszínház, 1991-tõl a veszprémi Petõfi Színház tagja. Már fõiskolás korában feltûnt Gozzi: Szarvaskirály c. drámájának Smeraldina szerepében. F.Sz. Ilonka (Molnár F.: Az ibolya); Krisztina (Sütõ A.: Álomkommandó); Eunice Hubbel (Williams: A vágy villamosa); Az édes kislány (Kornis M.: Körmagyar); Mari (Kárpáti P.: Az út végén a folyó)

Mikor halt meg? Publikus a körülmény?"

"Nem tudom pontosan, hogy mikor. Nagyon helyes lány volt, szóval építtetett magának egy galériát, és egyszer lezuhant onnan, azt hiszem azonnal meghalt."

(bejegyzések forrása: www.szinhaz.hu fórumoldala)

Bozzay Margitra emlékezve...

Bozzay Margit (Kemenesszentpéter, 1893. jan. 3. – Bp., 1942. márc. 17.): író. 

Cikkei, versei és novellái könnyed olvasmányosságukkal nagy népszerűségre tettek szert a nőolvasók körében. 1939-ig a Pesti Napló asszonyrovatát vezette, aztán a Reggeli Magyarország belső munkatársa és a Kincses Újság főmunkatársa. – M. Regényei: Tizenötéves feleség (Bp., 1936); Kenyér és szerelem (Bp., 1937); A lecke vége (Bp., 1939); Egy pár selyemharisnya (Bp., 1940); Bécsi randevú (Bp., 1941).

Bozzay Margit írásait a feledés homálya fedi. A nehéz sorsú írónő, a legmélyebben átélt életet írta meg regényeiben. Három regényében, a (Tizenöt éves feleség), a (Kenyér és szerelem) és a (Lecke vége) a saját életét írja meg. 
A Tizenöt éves feleség-ben, leírja gyermekkorát, szülei rossz házasságát, és hogy e rossz, veszekedésekkel sűrűn tarkított családból menekül tizenöt évesen az első férfivel, akit megismer, a házasságba. A férfi jóval idősebb nála, mint kiderül később, iszik és szerencsejátékos. A fiatal feleséget apósa zaklatja, és mikor ezt elmondja férjének, ő nem hisz neki. Viszonyuk egymással egyre rosszabb, a férj erőszakos és veri feleségét. Míg nem sok nehézségen át, sikerül két fiukkal Pestre menekülnie. 
A Kenyér és szerelem a Pesti élet döcögős kezdeteit meséli el. Pénz, munka és kilátás nélkül. Már az öngyilkosság határán menti meg egy állás ajánlat egy újságnál, ahol elfogadták cikkét. Innentől újságírásból tartja el két gyermekét, nem túl fényűzően, de megélnek. A szerelem ismét kopogtat az írónő ajtaján, de ismét sok gyötrődést és szenvedést okoz. 
A lecke vége a már felnőtt gyermekeivel való megromló kapcsolatáról szól, őszintén elismerve saját hibáit, tisztán látja, és saját magát nem kímélve írja meg elrontott lépéseit. 
További regényei még: 
Egy pár selyemharisnya, melyben egy fiatal, szép, álláskereső lány hányattatását írja le a férfitársadalomban. Akit el akar csábítani főnöke, tudván, hogy szüksége van az munkára. 
A Vörös köd és a Bécsi randevú regényeiben szintén a korabeli nők nehéz sorsát írja meg. 
Témaválasztásai, és mély érzelmekben gazdag, de nem csöpögősen érzelgős stílusa véget első sorban a női olvasók körében volt népszerű. Talán ennek köszönheti, hogy igazán sosem ismerték el, és nem emelték őt a méltán megérdemelt helyre, a szépirodalom feledhetetlenei közé. 

http://www.citatum.hu/szerzo/Bozzay_Margit

Rengeteg nő fordult hozzá tanácsért házassági problémákban; az alábbi “szerkesztői levélben” is e témában értekezik, maga a mondanivaló ma is megállja a helyét. Az is kiderül, hogy az írónő kedvenc írásjele a három pont volt…

Bozzay Margit: CSAK...

Csak keresünk. Mindig... mindig... egyre...

Valamit...

Valakit...

Magunk sem tudjuk, hogy mit, talán,

Csak kinyujtjuk vágyva a kezünk

Remegve...

Félve...

Valami szép, szomorú csoda után...

Csak várunk... Várunk... egyre várunk...

Könnyesen...

Kitartón...

S az ifjúságunk közben elszalad,

Csak nézünk. Nézünk... messze nézünk

S előttünk...

Mögöttünk...

Semmi... semmi... semmi sem marad....

(1920.)