Rippl-Rónai József: Ady Endre szemei

fotó: Székely Aladár

Ady Endre szemei 

- Rippl-Rónai József visszaemlékezése -

Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, - erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban. Sokat elmondó szemei voltak az én Bandi barátomnak - sokat beszéltek nekem Párizsról és az itthoni életből is igen sokat meséltek el, egész légióját a megtörtént és megtörténendő dolgoknak. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még ennyire kifejező, különösen, ha elitélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála.

Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt - takaróján vastag újságtakaróval - s az olvasásból felnézett és meleg üdvözléssel rám csillantak szemei. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: "Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?" és aztán: "és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban - ugye?" - Akkor, nekem dedikálta utolsó könyvét, s talán ez volt utolsó dedikációja. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene.

Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez - sajnos - engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt. Örökké él. (Nyugat, 1923. 23. szám)

https://www.facebook.com/kerettelen/

Így írtam én: Ady Endre

140 éve született az Első Magyar Költő

Fotó: Székely Aladár

Ime itt van máma. 

Nincsen hozzá ráma. 

De hasonlít rám a'. 

Olyan mint egy dáma. 

Holott a rang-száma: 

I. Dalai Láma.

Így írtam én: Ady Endre

https://www.facebook.com/kerettelen/

Aradi vértanúk, október hatodika - Thorma János festménye

"A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." - írja a festő 1902-ben egy levelében.

Thorma János szülővárosom, Kiskunhalas szülötte, az Aradi vértanúk, október hatodika c. festményét a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítette.

1893 őszén - Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve - Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította. A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának - egy molnárnak - kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.

A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. Ma valamivel kisebb, Thorma ugyanis utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.

Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó monumentális alkotást - amely "hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen" - a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak... az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.

Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. 

Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.

Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet - letétként - elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.

Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől... Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: "A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy - Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére - a magyar állam a festményt megvásárolja.

Napjainkban az Aradi vértanúk c. hatalmas tabló a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, de a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állítja ki és őrzi nagy gondossággal és tisztelettel, ott tekinthető meg a kép eredetiben Thorma sok más képével együtt. Esztétikailag e kép a múzeum legnagyobb értéke, méltán büszkék a halasiak az ő szülöttjük művészetére.

(Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977)

Kerettelen Tükör már a facebook-on is követhető:

https://www.facebook.com/kerettelen/

Poems are for Everyone (M.V. - Csak úgy)

MIROSLÁV VÁLEK: Csak úgy

Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"

Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjünk haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.

Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."

Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.

Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" "Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.

Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

Poems are for Everyone (N. Á. - Maradni, maradni)

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Arcok, gondolatok... (Zorán)

Ha hinnél valamiben, mit nem láttál még soha

Ha hinnél valamiben, mi nem szólít meg

Ha látnád milyen, mi nem hív fényesen

Akkor hinnél valamiben, mi nem csalt meg sosem

Ha hinnél valamiben, mi soha nem lesz a tiéd

Ha hinnél valamiben, mit sohasem rejthetsz el

Ha látnád milyen, ahogy elvész hirtelen

Akkor hinnél valamiben, mi nem múlt el sosem

Ha hinnél valamiben, mert záporban rohansz

Ha hinnél valamiben, mert villám tép

S ha látnád milyen az időm nélküle

Te is hinnél valamiben, mi nem halt meg sosem

- Sztevanovity Zorán Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas 

szerb származású magyar előadóművész 

Fehér Baba (Zsíros Ági színésznő emlékére)

1991-ben az Egyetemi Színpad bezárásakor búcsúest volt, meghívtak mindenkit, aki ott valaha is fellépett. Van egy különös jelenet erről az estéről a Cseh Tamás filmben: elkezdtél énekelni, és közben egy lány fölment a színpadra. Egészen közelről néz, lassan körbejár téged, majd hátul kiment a színpadról.
– Éppen a Fehér babák takarodóját énekeltem. És ő úgy döntött, feljön a színpadra. A közönség elhűlve figyelte, én meg közben féltem, hogy valami botrányt csinál. Egy gyönyörű színésznő volt, nem ismertem meg, Gézától tudtam meg hogy ki volt. Zsíros Ági. Nem ismertem fel, pedig néhányszor randevúztunk, udvarolgatni próbáltam... Persze éneklés közben, zavaromban hogy ismerhettem volna fel, már nem volt az a karcsú nádszálvékony... (forrás: www.irodalmijelen.hu/kertesz-daniel-irasa-beszelgetese-cseh-tamassal)

"Örülök, hogy még él néhányunkban Ági emléke. Én is nagyon szerettem, s hiányzik sokrétű tehetsége. Máig kellemes emlékem a Szép Ernő és a lányok női szereplőinek megformálása. Felejthetetlen élmény, mint amilyen Ibolyaként is volt, annak idején..."

"Én is a Vígben láttam, az Álomkommandóban és a Körmagyarban."

"Sokrétű volt, ahogy eljátszotta az Édeskislányt. Nagy adag kacérság, egy kis butaság, akarnokság időnként egy kis fanyarsággal fűszerezve.

Nemcsak az hiányzik a színházi életből, aki volt, hanem az, aki lehetett volna."

"Nekem a Vigbõl maradt meg... Kerestem is sokáig, hová lett, mi van vele??? Annyira jól indult...." 

"Ennyire fiatal volt:

Zsíros Ágnes (Bp., 1962. dec. 16.- ): színésznõ. 1986-ban a SzAk elvégzése után a Radnóti Miklós Színház tagja lett, 1987-tõl a Vígszínház, 1991-tõl a veszprémi Petõfi Színház tagja. Már fõiskolás korában feltûnt Gozzi: Szarvaskirály c. drámájának Smeraldina szerepében. F.Sz. Ilonka (Molnár F.: Az ibolya); Krisztina (Sütõ A.: Álomkommandó); Eunice Hubbel (Williams: A vágy villamosa); Az édes kislány (Kornis M.: Körmagyar); Mari (Kárpáti P.: Az út végén a folyó)

Mikor halt meg? Publikus a körülmény?"

"Nem tudom pontosan, hogy mikor. Nagyon helyes lány volt, szóval építtetett magának egy galériát, és egyszer lezuhant onnan, azt hiszem azonnal meghalt."

(bejegyzések forrása: www.szinhaz.hu fórumoldala)