Filmek nekünk: Életrevalók (francia vígjáték, 2011.)

https://www.youtube.com/watch?v=3wwlqEOrzyQ

In memoriam Mensáros László

In memoriam Mensáros László 
(1926. január 26. - 1993. február 7.)

„A színész számára a szerepek, versek, minden az égvilágon az életben dől el, s nem akkor, amikor éppen foglalkozik vele, hiszen foglalkozni is aszerint fog vele, ahogyan él, gondolkodik, ahogy hangolja önmagát. Az egész belsőnk, a Stradivari, a hangszer, azt kell állandóan, irtózatos figyelemmel kísérni, tisztítani, javítani, azt kell ápolgatni és vigyázni rá, és egyszer csak, rejtélyes módon meg fog szólalni.”

https://www.facebook.com/kerettelen/

Rippl-Rónai József: Ady Endre szemei

fotó: Székely Aladár

Ady Endre szemei 

- Rippl-Rónai József visszaemlékezése -

Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, - erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban. Sokat elmondó szemei voltak az én Bandi barátomnak - sokat beszéltek nekem Párizsról és az itthoni életből is igen sokat meséltek el, egész légióját a megtörtént és megtörténendő dolgoknak. Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott. Kiolvastam ezekből a bársonyos, füstös, lusta szempillájú szemekből a nagy lenézőt, a lekicsinylőt. Csak a szája formája, a nagyon vastag, túl nagy nyelve volt még ennyire kifejező, különösen, ha elitélt valakit, ami egyébként sokszor előfordult nála.

Egész pontosan visszaemlékszem utolsó napjaira. Nem tudom elfelejteni a képet, amikor szegény, beteg barátom az ágyban feküdt - takaróján vastag újságtakaróval - s az olvasásból felnézett és meleg üdvözléssel rám csillantak szemei. Éreznem kellett, hogy jó barátok vagyunk. Csak jó vártatva következett: "Mit csinálsz Jóska? Hogy vagytok? Mit csinál Lazarine?" és aztán: "és egyszer már megint együtt kellene vacsoráznunk, csak magunkban - ugye?" - Akkor, nekem dedikálta utolsó könyvét, s talán ez volt utolsó dedikációja. Felkelt, íróasztalához ült, tollat vett a kezébe és írni kezdett, de megkért, hogy legyek türelemmel és elnézéssel, mert már az írás sem megy úgy, mint kellene.

Tudjuk azt, hogy végül megbénult a keze is, előbb a nyelve, úgy hogy nagy nehezére esett a beszéd. Folytatólagosan, nagy stációkkal, hebegve mondta el bajait, utolsó betegállapota okait. Ez - sajnos - engem közelebbről érintett. A megbeszélt vacsora után ugyanis kissé pityókásan kikísért bennünket és visszamenet elcsúszott, nekiesett a tűzhelynek. Később pár nap múlva, kitűnt, hogy betörte egyik oldalbordáját, ami elősegítette a végét. Pár hét leforgása után meghalt. Örökké él. (Nyugat, 1923. 23. szám)

https://www.facebook.com/kerettelen/

Így írtam én: Ady Endre

140 éve született az Első Magyar Költő

Fotó: Székely Aladár

Ime itt van máma. 

Nincsen hozzá ráma. 

De hasonlít rám a'. 

Olyan mint egy dáma. 

Holott a rang-száma: 

I. Dalai Láma.

Így írtam én: Ady Endre

https://www.facebook.com/kerettelen/

Aradi vértanúk, október hatodika - Thorma János festménye

"A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." - írja a festő 1902-ben egy levelében.

Thorma János szülővárosom, Kiskunhalas szülötte, az Aradi vértanúk, október hatodika c. festményét a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készítette.

1893 őszén - Réti Istvánnal a nagybányai utcán sétálgatva és beszélgetve - Thorma lelkében megfogamzott az Aradi vértanúk (Október hatodika) című festmény eszméje, s ez hosszú időre minden egyéb festői tervét, elképzelését háttérbe szorította. A mű megfestését a justizmord egyetlen még élő szemtanújának - egy molnárnak - kikérdezése, valamint az aradi minorita rendházfőnök, Csák Czirjék felvilágosításai alapján folytatott gondos történelmi és topográfiai tanulmányok előzték meg. A művész felkutatta Damjanich János, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg, Pöltenberg és a többi kivégzett honvédtábornok portréját, s még egy bűnöző felakasztását is végignézte Szatmáron, hogy teljes naturális hitelességgel tudja felidézni történelmünk e gyászos mozzanatát.

A négy méter magas és nyolc méter széles kép két és fél évi megfeszített munka után, 1896 elejére készült el. Ma valamivel kisebb, Thorma ugyanis utóbb két ízben is levágott a vászonból kétoldalt és felül.

Ferenc József országlása idején nem kis erkölcsi bátorságról tanúskodó monumentális alkotást - amely "hangos tiltakozás volt a hivatalos történelemhamisítás ellen" - a millenniumi korszak vezető körei és kultúrpolitikusai érthetően nem vállalták magukénak... az Aradi vértanúk nem kaphatott helyet az ezredévi ünnepségek alkalmából rendezett képzőművészeti monstre-tárlaton.

Thorma ekkor külön helyiséget bérelt a festmény bemutatására. 

Réti István emlékei szerint a képnek rendkívül nagy volt az érzelmi hatása: bár keskeny és rozoga falépcsőn kellett felkapaszkodni, ezrek és ezrek tódultak az Orczy-ház egyik emeleti termébe, hogy lássák a grandiózus művet, egy kivételes képességű festő szenvedélyes alkotását. Néhány hét múlva valamivel alkalmasabb helyiségben, a városligeti Vampetics-vendéglő nagytermében állították ki; a kép előtt itt is emberek tömege állott. Cikkek, tárcák, versek, ódák áradata dicsőítette a nagy alkotást és az ifjú művészt. Thorma neve országszerte ismertté vált.

Az Aradi vértanúkat azonban az állam nem vette meg, sőt még ajándékként sem volt hajlandó elfogadni. A Szépművészeti Múzeum megnyitása (1906) után Thorma levélben közölte az új intézmény igazgatójával ajándékozási szándékát. Előbb udvarias kitérő választ kapott, újabb levele pedig megválaszolatlan maradt. Végül is a hivatalos szervek hajlandónak mutatkoztak a képet - letétként - elfogadni, s a szegedi múzeumban elhelyezni, ebbe viszont Thorma nem egyezett bele.

Az Aradi vértanúk kapcsán elszenvedett méltánytalanságokra Thorma a következő években és évtizedekben többször visszatért. Arra volt kilátás, hogy a kép külföldi múzeum (esetleg magánszemély) tulajdonába kerüljön, azonban a mester kategorikusan elzárkózott e lehetőség elől... Lázár Béla művészeti írónak szóló egyik levelében (1902) ez áll: "A kép Magyarországon kívül, tehát idegen országban semmi áron sem eladó, szükség van erre ebben az országban; nem idegeneknek festettem." Végül is csak 1931-ben került sor arra, hogy - Petrovics Eleknek, a Szépművészeti Múzeum haladó szellemű, nagyérdemű főigazgatójának és Réti Istvánnak többször megismételt előterjesztésére - a magyar állam a festményt megvásárolja.

Napjainkban az Aradi vértanúk c. hatalmas tabló a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, de a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állítja ki és őrzi nagy gondossággal és tisztelettel, ott tekinthető meg a kép eredetiben Thorma sok más képével együtt. Esztétikailag e kép a múzeum legnagyobb értéke, méltán büszkék a halasiak az ő szülöttjük művészetére.

(Forrás: Dévényi Iván: Thorma János, Bp., Corvina Kiadó, 1977)

Kerettelen Tükör már a facebook-on is követhető:

https://www.facebook.com/kerettelen/

Poems are for Everyone (M.V. - Csak úgy)

MIROSLÁV VÁLEK: Csak úgy

Csak úgy,
mintha véletlenül akadnánk össze
sűrű, vad esőben körözve
a körúton, mint egy hajó fedélzetén,
csak úgy, mellékesen
ennyit mondok: "Szeretlek."
S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"

Micsoda magaláztatás!
Történhetne ez augusztus havában,
nagylombú fák alatt.
Megszégyenülten
himbálnám kulcsaim az ujjamon,
s "menjünk haza" - ezt mondanám neked,
csak úgy,
véletlenül.
És szinte csak mellékesen.

Talán pont fél négy lenne, szerda délután,
és egy üzlet előtt állnánk, szivem,
hol emberek sürögnek-forognak,
s bent emléktárgyakat lehetne venni
és fennhéjázó orrú léghajókat.
Azt súgnád halkan és vigyázva:
"Igen? s hová?"
Megkérdenélek, ó, szívem virága:
"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"
"Ó, semmi - mondanád
csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen
és szinte csak mellékesen..."

Ó, merre, hol vagy?
azon rémüldözöm most egyre,
hogy majd találkozunk egy éjszaka,
ha dúl a nyári hőség,
mikor a hold az ablak előtt áll,
sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,
és én megrettenek,
hogy újra, újra
megint csak sírni kezdek.

Mikor teázom,
s mikor kávét darálok,
vagy amikor felöltöm a kabátom,
szavad fejembe fészkeli magát
és gúzsba köt és újra meg újra átfon:
"Hová?" "Ki tudja, hová? A nagyvilágon
bárhová, csak hozzád közel lehessek,
miként az ág az ághoz,
hogy hozzád oly közel csevegjek
mint hab a habhoz a derűs-sugáros
alkonyatban, mikor röpítve szálldos
velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.

Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.

Poems are for Everyone (N. Á. - Maradni, maradni)

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.