II. János Pál levele a művészeknek
„Isten
látott mindent, amit alkotott: nagyon jók voltak” (Ter 1,31)
 |
| kép innen: www.annagulak.com |
A művész a
Teremtő Isten képmása
Senki nem
képes jobban megérezni valamit abból a pátoszból, mellyel Isten a teremtés
kezdetén nézte kezének alkotásait, mint ti, Művészek, akik a Szépség alkotó
mesterei vagytok. Ennek az érzésnek
az utórezgése csillant föl számtalanszor a tekintetben, mellyel ti, bármely
kor Művészei lebilincselve a hangok és szavak, színek és formák titokzatos
hatalmától megcsodáljátok tehetségtek
alkotását, s ugyanakkor észlelitek benne a Teremtés titkát, melyben Isten, mindenek egyedüli Teremtője bizonyos módon
részesít benneteket. Ezért nem találok a Teremtés könyvéből idézetteknél
megfelelőbb szavakat Hozzátok intézett levelem elejére, de erre indítanak régi
tapasztalataim is, melyek nagyon meghatározóak voltak egész életemre nézve.
Mi a különbség a
Teremtő és művész között? Aki teremt, a létet ajándékozza, semmiből hoz elő
valamit, ex nihilo sui et subiecti mondja a latin, s ez olyan tevékenység,
amire egyedül a Mindenható képes. Ezzel szemben a művész már valami létezőt
használ föl, aminek formát és jelentést ad. Ez az istenképmás ember sajátos
tevékenysége. A Biblia első
fejezetei Istent úgy is elénk állítják, mint az alkotó ember mintaképét:
Istennek mint Teremtőnek képe tükröződik a művészben. E kapcsolatot nagyon szemléletesen fejezi ki a lengyel
nyelv, amikor szinte azonos szavak jelentik a Teremtőt és a művészt: Stwórca és
twórca.
Isten tehát létbe
hívta az embert és feladatul adta neki, hogy művész legyen. A művészi
alkotásban bizonyul leginkább Isten képmásának az ember. Feladatát elsősorban azáltal valósítja meg, hogy saját
emberségének csodálatos anyagát formálja, továbbá a körülötte lévő világot is
alkotó módon uralja. Az isteni Művész szeretettel közeledik a művész ember
felé, s ad neki egy szikrát isteni bölcsességéből, amikor arra hívja, hogy
legyen részese teremtő erejének.
Ezért minél inkább tudatában van egy művész adottságainak, annál
inkább érzi a késztetést, hogy önmagára és az egész teremtésre szemlélődve, s
egyre elmélyültebben tekintsen, és Istent dicsérő himnusz fakadjon föl a
szívéből. Csak így foghatja föl önmagát, hivatását és küldetését teljes
mélységében.
A művész különleges hivatása
Nem
mindenki hivatott arra, hogy a szó szoros értelmében művész legyen. (...) A
művész ugyanis alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének személyének
és létmódjának sajátos tükröződése. A történelem számtalan példát szolgáltat
erre. Amikor ugyanis a művész
létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével
leleplezi saját személyiségét is. Saját
lelki fejlődésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát.Alkotása által szól másokhoz és kommunikál velük. Ezért a
művészet története nemcsak műalkotások, hanem emberek története is. A művek alkotóikról beszélnek, legbelső titkaikról
szólnak és föltárják azt az igazi szolgálatot, amit a művész a
művelődéstörténetnek tett.
A művész hivatása a szépség szolgálatára
Az
ismert lengyel költő, Cyprian Norwid írja: „A
szépség azért van, hogy alkotásra lelkesítsen és a mű megszülessen.” Ha a művészetről van szó, a szépség témája kikerülhetetlen.
A jó és a szép viszonya további megfontolásra késztet. A szépség ugyanis a jó látható megjelenése, mint ahogy a jó a
szépség metafizikai előfeltétele. A
görögök helyesen értették ezt, és a két fogalom összeolvasztásával alkották meg
a „kalokagathía” kifejezést, ami annyit jelent mint `a szépjó'. Platón ezt írja
róla: „A jó hatalma kiárad a szép természetébe”.
Az ember élete
folyamán kiépíti a kapcsolatát a léttel, az igazsággal és a jóval. A művésznek egészen sajátos kapcsolata van a szépséggel.
Nagyon találó, amikor azt mondjuk, hogy a szépség nem más, mint a Teremtőtől a
művészi tehetség felé elhangzó fölszólítás. S
kétségtelen, hogy ez a képesség is talentum, melynek az evangéliumi példázat
logikája szerint (vö. Mt 25,1430) kamatoznia kell.
Ezzel lényeges
ponthoz értünk. Aki érzi magában
a művészi költői, írói, festői, építészi, muzsikus, színészi hivatás szikráját,
egyúttal a felelősséget is érzi, hogy e talentumot nem lehet elásni, hanem ki
kell bontakoztatni a felebarátok, az egész emberiség javára.
A művész és a közjó
A társadalomnak a művészekre éppúgy szüksége van, mint
tudósokra, technikusokra, munkásokra, szakemberekre, hitvallókra, tanítókra,
apákra és anyákra. Mindezeknek a művészet azon magasrendű formájával kell
szolgálniuk az egyén növekedését és a társadalom fejlődését, ami a nevelés
művészete. Ezen belül a művészeknek minden nép műveltségében megvan a maga
helyük. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak
saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő
szolgálatot tesznek a közjónak is. Miközben
ugyanis az egyes művészek különböző hivatása meghatározza sajátos
tevékenységüket, utal a vállalandó feladatra, az elvégzendő kemény munkára és
az elkerülhetetlen felelősségre. A művész, aki mindezeknek tudatában van, azt
is tudja, hogy hiú dicsőségvágytól, népszerűséghajhászástól és egyéni
nyereségvágytól függetlenül kell alkotnia. Sajátos etikája, sőt lelkisége van a
művészi szolgálatnak, mely a maga módján hozzájárul egy nép életéhez és
újjászületéséhez. Épp erre látszik utalni
Cyprian Norwid, amikor azt mondja: „A szépség azért van, hogy alkotásra
lelkesítsen, és a mű megszülessen.”
A II. Vatikáni Zsinat
szellemében
(...)
a Zsinat bezárásakor az atyák üdvözletet és felhívást intéztek a művészekhez: „A világnak, melyben élünk, szüksége van a szépségre, hogy
kétségbeesésbe ne sodródjék. A szépség, éppúgy mint az igazság, örömet olt az
emberi szívbe, és drága gyümölcs, mely ellenáll a mulandóságnak, nemzedékeket
köt össze és kapcsolatot teremt a csodálatban.”
Felhívás a művészekhez
Meghívlak
benneteket, hogy fedezzétek föl újra a szellemi és vallási dimenzió azon
mélységeit, melyek a művészetet legnemesebb kifejezési formáiban mindig
jellemezték. (...)
Bizonyos
értelemben minden ember ismeretlen önmaga számára. Jézus Krisztus nemcsak
Istent nyilatkoztatja ki, hanem „teljesen föltárja az embert is az embernek”.
(...)
„sóvárogva várja
Isten fiainak kinyilvánulását” (Róm 8,19). Várja
Isten fiainak kinyilvánulását a művészet által és a művészetben is. Ez a ti
feladatotok. A műalkotásokkal való
találkozástól várja minden kor emberisége a mai is a felvilágosítást, hogy
milyen úton járjon és mi a rendeltetése. (...)
Kitekintve a
harmadik évezredre kívánom minden Művésznek, hogy nyerje el gazdagon annak
a teremtő inspirációnak ajándékát, amelyből minden igazi műalkotás származik.
A szabadító szépség
A harmadik
évezred küszöbén kívánom mindnyájatoknak, kedves művészek, hogy különös
intenzitással nyerjétek el ezt a teremtő inspirációt. A szépséget, amit a következő nemzedékeknek
továbbadtok, úgy ragadjátok meg, hogy csodálatot támasszon bennük! Az élet és
az ember szent volta előtt, a világmindenség csodája előtt a csodálat az
egyetlen méltó magatartás.
E csodálatból
fakadhat az a lelkesedés, amiről Norwid költeménye beszél, akire levelem elején
hivatkoztam. Ilyen lelkesedésre van szüksége a mai és a holnapi embereknek,
hogy a horizonton már jelentkező döntő kihívásoknak megfelelhessenek és le
tudják azokat győzni. E lelkesedésnek
köszönhető, hogy az emberiség minden eltévelyedés után újra föl tud állni és
vissza tud találni helyes útjára. Ebben az értelemben hangzott el mély intuitív
meglátásból, hogy „a szépség fogja megmenteni a világot”.
A szépség a
misztérium titkos írása, utalás az örökkévalóra. Meghívás az élet élvezésére és
a jövőről való álmodozásra.Ezért nem tud
megnyugtatni végleg a teremtett dolgok szépsége és ébreszti föl azt a
titokzatos vágyat Isten után, melyet a szépnek szenvedélyes szerelmese, Szent
Ágoston feledhetetlen szavakba tudott foglalni: „Későn szerettelek meg, ó
Szépség, örökké régi és örökké új, későn szerettelek meg!”
Kívánom nektek,
Művészek szerte a világon, hogy ösvényeitek vezessenek el a szépség azon
óceánjához, ahol a csodálkozás megrészegült csodálattá és kimondhatatlan örömmé
válik.
(...) folytatva
kívánom nektek: művészetetek legyen hozzájárulás az igazi szépség
ábrázolásához, ami Isten Lelkének tükröződéseként változtassa át az anyagot és
nyissa meg az emberek bensőjét az Örökkévaló érzékelésére.
Ezt kívánom
nektek teljes szívemből.
A Vatikánból 1999. április 4-én,
húsvét vasárnapján
II. János Pál pápa
 |
| kép innen: www.annagulak.com |
(bejegyzés forrása: www.uj.katolikus.hu)
