Szalmát, giccset nem szedek föl!

PROKOP PÉTER  katolikus pap, festőművész, író

(Kalocsa, 1919. január 6. – Budapest, 2003. november 11.) 

Prokop Pétert 1942-ben szülővárosában szentelték pappá. Három év kápláni szolgálat után iratkozott be a pesti Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan érseke 1948-ban, az iskolák államosítása után visszahívta, így utolsó félévét a főiskolán már nem fejezhette be. 1950-ben a sükösdi templom szentélyének falára 100 m²-es freskót festett. 1957-től Rómában élt. Festőművészeti diplomáját végül a Római Képzőművészeti Akadémián szerezte. A római évek hozták számára művészetének kiteljesedését. 1999-ben költözött haza. 2003-ban bekövetkezett haláláig Csepelen élt és alkotott.

Tevékeny életéről több ezer alkotása - festményei, színes üvegablakai, tábla-, fal- és oltárképei, grafikái - számos önálló kiállításon tanúskodnak itthon és külföldön (Olaszországban, Németországban, Ausztriában, az Amerikai Egyesült Államokban és Ausztráliában) egyaránt. 

Említésre méltó az író Prokop Péter is. Ami a kortárs magyar próza képviselői között módfelett szimpatikussá teszi egyéniségét, az leginkább a kliséktől mentes, gyermekien őszinte hangvétele, igazságszeretete, egyszerűsége, művészi lényeglátása. Hihetetlen plaszticitással tudott akár néhány sorban is összetett karaktereket, szituációkat ábrázolni vagy tabunak számító kérdésekről fesztelenül, de tapintatosan írni. 17 könyve jelent meg. 

Bár képei nagyobb ismertségnek örvendenek, jómagam írásai révén találkoztam vele. Úgy 17 évesen olvastam először. Szerintem stílusa magával ragadó, emlékszem, hamar kedvelt esti olvasmányommá vált.

Nem állhatta a klasszicizáló retorika túldíszített, barokkos nyelvezetét, mely csak arra alkalmas, hogy próbára tegye a modern ember türelmét.

„A hebehurgya halandzsát utálom. Megbecsülöm a kimondott szót. Az őszinteség fő elvem. Szalmát, giccset nem szedek föl.”

„Ne hanyagold a műgondot, mely a látszólag odafröccsentett pacára is kötelező. Figyeled-e az összedobált virágok egyensúlyát? Inkább adok írott interjút, mint halandzsa szószátyárságot. Megrágom szövegemet, míg ide kerülhet. Nagy rafinéria az oldottnak látszó szándékolt szigorú szerkesztettség.” 

„Pap-festő-író keverék gomolyog bennem. Ha hangoztatom is, az állvány előtt az akadémiát végzett keveri a színeket, és az írógépnél a humanista fogalmaz, de hátulról a szeminárium neveltje bujtogat.”

„Valószínű érdesek, nem elég ájtatosak észrevételeim” – állapítja meg keserű szájízzel de tárgyilagosan, majd a világ felé nyitás kilátástalanságát konstatálva folytatja, „könyvkiadók mint ismeretlennek nem nyúlnak utánam. Ez esetben is magam vagyok a magam mecénása.”