Viola rajzai

 (1932 május 5. - 2001. március 26.)

80 éve született Berki Viola festő, grafikus. Régi, halasi, református famíliák: a Gyenizsék, a Berkik, a Thormák és a Bulcsúk leszármazottja. Családjának Tázlár és Kötöny puszták környékén volt birtoka. Ő maga így emlékezett vissza erre: 

  

„1932-ben születtem Kiskunhalason. Családunk mind apai részről, mind anyai részről ősi halasi családnak számított. Szívesen dicsekedtek kiskun mivoltukkal. (...) Mondták, hogy születésem évében, 1.000 hektó bor termett. A borosban hatalmas hordók is voltak a végükön kis ajtókkal, ezen keresztül tudtak a hordóba emberek bemászni a borkő lekopácsolása miatt. Mesebeli érzés volt bemenni a félhomályos borosba, amikor a nagy hordók kis ajtaján halvány fény szűrődött ki, belül egy ember kis csákánnyal kaparta le a borkövet, a világítást egy viharlámpa adta: csodás, meleg fénye nem e világból való bensőséges hangulatot árasztott.” 

A rajz már kora gyerekkorától vonzotta: 

„A rendszerint október végéig tartó szüretek miatt a tanyai iskolába kezdtem a tanévet. (…) Visnyi tanító úr szívesen vette ezt a tevékenységemet, sőt szólt a szüleimnek, hogy adjanak művészeti pályára, nekem meg azt mondta, »bottal fogom magát elverni, ha nem megy művésznek.«”

Nagy hatással voltak rá személyes ismerősei, az anyai ágon rokon Thorma János festőművész, illetve édesapja barátja Pándy Lajos. A halasi református leánypolgáriból a Szépmíves Líceumban tanult, majd a Képzőművészeti Főiskola növendéke volt, Fónyi Géza osztályában. 1951-ben egy évre az ország összes felsőoktatási intézményéből kizárták szülei politikai nézetei miatt (édesapja, Berki Andor helyi vezetője, édesanyja tagja volt a nyilaskeresztes pártnak).

1958-tól, a diplomaszerzés után magánéleti és művészi kiútkeresés évtizedei jöttek számára. Nem találta helyét a „modern művészeti” irányzatokban.  

Szemléletmódját a szentendrei festők Barcsay Jenő, Miháltz Pál és Balogh László formálták jelentősen, akik a motívum és valóság ábrázolásának egyedi lehetőségeit mutatták be neki. Erről a következőket vallotta:

„Rájöttem, hogy a festészet nem számtanpélda, rájöttem, hogy a modern kép a szabadságot jelenti. Rájöttem, hogy a dolgok, formák szabályok egymásból következnek. Szerettem volna újra azt kifejezni, amit régen. Kifejezni az úgynevezett tartalmakat, de nem tudtam. Előbb ki kellett kísérleteznem, hogy mi a szín, mi a forma, a kompozíció. (...) Észrevétlenül abba az irányba fordultam, ami nekem a legizgalmasabb volt mindig. Vagyis a történelem és az általam elképzelt keleti világ. Egyik téma jött a másik után. Olyanok, amelyekről sohasem gondoltam, hogy a festészet nyelvén is kifejezhetők. Egyszerre nagyon sok félelmet leküzdöttem. Az irodalmiság vádjától és a perspektíva megtanult törvényeitől való félelmet.”

Az 1960-as években szovjet területeken megismerte az orosz kolostorok és kisvárosok művészeti ábrázolásait. Későbbiekben hatottak rá jugoszláviai utazásai is, az ottani történelmi tájak, épületek. 

Művészetét a narratív jelleg és saját fantáziája mellett bibliai és történelmi események befolyásolták a leginkább. Hatottak rá a kiskunhalasi élet, közélet, életmód vonatkozásai, elemei is.

"Munkáimmal az ezredévek óta változatlan emberi lélekben szeretnék szólni. Soha nem éreztem késztetést az éppen adott művészeti divathoz való csatlakozásra." 

Berki Viola többszörösen kitüntetett festőművész (Munkácsy-díj, Érdemes művész, Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Magyar Művészeti Akadémia Arany-díja). Munkái az ország számos közgyűjteményében megtekinthetők: Kiskunhalason, Kecskeméten, Szentendrén, Szolnokon, Budapesten egyaránt.

Idén októberben Ferenc körúti lakásánál bronz emléktáblát állított egykori tanítványa és tisztelője, Dinyés László grafikus kezdeményezésére a Ferencvárosi Önkormányzat.

Sírja a kiskunhalasi régi református temetőben található.