Latinovits Zoltán (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.)
Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színész
„Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.” - vallotta.
Latinovits utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi–induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án:
"Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb,
Szívünk jó borát gonosz ittasoknak
Mivel hogy úgy is oda-adtuk: mindegy,
Majd elvezérel az Ördög már minket."
"Tudom pajtásom, szívbéli pajtásom,
Nem is magunkat, a holtakat bánom,
Kik meg nem érték ezen igaz jókat,
Őket sajnálom, síri bujdosókat."
"Ha volt vón' szükség emberre, magyarra,
lett volna, aki másképpen akarja.
Nem akaródott, hát nem akaródott."
"Gyerünk pajtásom, a strázsa már szólott."
"Menjünk hát, menjünk cudar temetőkön,
Adj' Isten, holtak, mi még más mezőkön
Taposunk rongyos, vén piros csizmánkkal,
Vérben pirulni egy véres világgal."
Nagy László: GYÁSZOM A SZÍNÉSZKIRÁLYÉRT
Megfojtom a heroldokat,
kik halálodtól hízva gurulnak,
vért gurguláznak,
lerakom mind a gyalázatosat
küszöbére a gyalázat urának.
Mi történt megint, mi történt?
Kicsoda ment el megint
valami vérző eskű szerint
szétdúlva a köznapi törvényt?
Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus?
Csak jó ripacs, vagy színészkirály?
Szépség, vagy hetven kilógram színhús? -
a színfalak mögött az irigység,
közöny és középszer még hezitál.
De színfalak mögött a vakotás,
rozsda-sálas ócska lokomotívok
toborozódnak a szokás szerint,
párátlan prüsszögnek én amig sírok,
torlasztják homlokuk egyként a gondnak
s mázukat is pattogva egyként bongnak:
ez a rebellis nem az enyém,
de halottam rend és szokás szerint,
sorsa írva volt a tenyerén,
onnan eredt meg az öngyilkos gesztus,
neki is jobb már nemet ha nem int.
Neked jobb már, de szemem vizével
elfolynak a csillagok - mégis látom:
a végállomási vakvágányon
korongon lassúdan megforgatva,
már tetőtől talpig megmosdatva
s mégis bűntudattal s véred ízével:
magányosan reszket az ártatlan Diesel,
ő, aki a végső szerepből kiölt -
s lám nem dőlt össze a szinház, az lett
megint ami volt, noha nincs már Hamlet,
de van ki egy életet pitizve kitölt
operett-kutyaként s bosszút nem áll.
Aranyos meg édes nyár van s béke,
minek ide tébolyult Színészkirály?
Szemüregem árván retten a kékbe
s fázom - egy elfáradt szárazvillám
vérszegfű-csokorral mászik elémbe,
ráismerek, íme, az Elektro-sokk,
csokra: agyadról a sok kis vérfolt -
Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok?
Ostor, ige-habzás immár elég volt,
béke van, nyár van, ti elléphettek,
vagy vázába kerültök csendéletnek
a tévé-azurral bélelt hazában.
- Én ártatlan - reszket az Elektro-sokk
s elfoszlik hirtelen a nyári lázban.
Nyár van, illene hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?
Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!
Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat
mind aki elhúllt - kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak!
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,
pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.
Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály,
te jajtalan immár, de bennem baj van:
belémtestáltad Mohácsod, érzem,
te holtomiglan átvérzel rajtam.
Légy forgószél, őrült Színészkirály,
az legalább, ki a nagyranőtt sírból
szél-Krisztusként ragyogva kiszáll -
bömbölj magadra, hogy vivát, vivát,
hahotázd meg a Gyászbaborúltat -
a mozdonykerék-nagy koszorúkat
gurigáld a versemen át!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése