my art - my poem (Alena: Mostan kék ibolyákról álmodom)

Alena: Mostan kék ibolyákról álmodom

Te rossz! Te szótlan fazon! Te borús! Te hideg!

Érzed-e, ahogy megmérgeztél? Bocsáss meg érte!

Kastélyokkal, pálmákkal, táncokkal jössz felém,

no és ibolyákkal... a téli Riviérán ráadásként?!

Rabul ejtett minden, sorra, varázslatos kép!

De hiába futok Tóth Árpádtól Márai Sándorig,

ő is csak erről beszél: "Megkértem, varrjon fel 

kabátomra egy leszakadt gombot. Rögtön 

gyöngéden nézett rám. Az a fajta nő volt, akit 

inkább s biztosabban elcsábít, ha megkérik, 

varrjon fel egy gombot, 

mintha a Riviérára hívják, autón, 

decemberben."

- meggyőződésem, Márai nem rólam mesélt.

De Neked, Bátyim! Köszönöm a képeket! S most 

gondolataim közt tovább festem valamennyit...

Poems are for Everyone (P.J. - Infernó)

              Pilinszky János: INFERNÓ

              Ház. Kutya. Gépkocsi.
              Pázsit és fogadások.
              De csakugyan szebb attól a mennyország,
              hogy a poklokra lecementelt,
              gyermeküket, nemüket, fajukat
              és mindenüket megtagadó lények
              póklábakon egyensulyozva
              nyáladzanak senkiért, semmiért?

              (1973)

"Csudálatos ez a világ!" - Nagymamám emlékére

B. A. (1909. június 4. - 2005. január 6.)

Rippl-Rónay József: Amikor az ember visszaemlékezéseiből él

Egy festmény, de nekem dejá-vu is, hiszen valahányszor csak megpillantom, az az érzésem, ismerős, nagyon is ismerős ez a kép..., 

ahogy épp betoppantam nagymamámhoz, aki ott ült az utcai szobájában, ha nem volt más dolga, és olvasgatott. Soha nem érkeztem rosszkor, váratlanul is várt, és boldogságosan ragyogott az arca miközben kínált hellyel..., idővel..., teával, saját készítésű csokilikőrrel, süteménnyel, pogácsával vagy más finomsággal. Őszinte érdeklődéssel, mindig arról faggatott, mi van velem, mi újság van Pesten és a Mária utcában. "Emlékszem, amikor a Margit-híd közelében laktam, Budán a rokonoknál, de hát tudod, kislányom, abban az időben, meg jött a háború is..." - és már mesélte is egyik történetét. Szerettem hallgatni őt. Valósággal kiszakított az aznapi délutánból, félévszázados sztorik majdnem-szereplőjévé váltam, ahogy fabulázott. Biztosan érzem, egy Andersen bújt meg a lelkében. És tanult, művelt asszony lévén, folyamatosan nyitott volt a világ felé. Átélte az egész 20. századot. Megélt két világháborút, a trianoni békeszerződés aláírása pontosan a 11. születésnapján történt. Ő még abban az időben tanult, amikor lányok csak magán tanulók lehettek gimnáziumban, az egyetemről már nem is beszélve. A tudomány és technika ugrás szerű fejlődését csodálattal mesélte idősebb korában újságok cikkei alapján is. Érezte és sokszor próbálta felnyitni a szemem, persze nem csupán nekem, ennek a "csudálatos" világnak az egyediségére illetve az egyszeriségére,  amint a "gonosz" tettei felett elszorult szívvel sajnálkozott, ha látta és tudta az emberek ostobaságát. Kislánykoromban a suli után minden délután nála ebédeltem, komolyzenét hallgattunk és porcelán tányérból levest kanalazgattunk... 

Arról viszont egyszer sem vallott, miért szerette oly' nagyon Ady Endre költeményeit. Emlékem minderről annyi maradt a mában, hogy olvasólámpája asztalkáján három könyvet tartott állandóan: egy református Bibliát, egy gyógyszerkönyvet üres vényekkel, és Ady összegyűjtött verses kötetét. Nemrég magamhoz vettem a Bibliáját, és benne találtam egy verset. Nagyikám születésnapján legyen ez a vers ma emlékezés is! 

Ady Endre: Istenhez hanyatló árnyék

„Mint az árnyék, mikor elhanyatlik, el kell mennem, 

és ide s tova hányattatom, mint a sáska.”   Zsoltárok könyve 109.

Akaratomból is kihullassz,
Én akart, vágyott Istenem,
Már magamat sem ismerem
S Hozzád beszélni rontás fullaszt.

Üldöztetésimben kellettél
S kerestelek bús-szilajon
S már-már jajomból kihagyom
Neved, mely szebb minden neveknél.

Szent Képzelés, örök hit-balzsam,
Ki létlenül is leglevőbb,
Meghalok szent Szined előtt
S akarom, hogy hited akarjam.

Megűzeték s nem nyugszom addig,
Míg hitedet meg nem nyerem,
Mert kockán van az életem,
Mint árnyék, mikor elhanyatlik.

S hányattatom, miként a sáska,
Mert csak Tenéked van erőd
S mert nem láttam régen előbb:
Nem szabad hinni senki másba.

"Verset mondok" - Latinovits Zoltánra emlékezve

 Latinovits Zoltán  (Budapest, 1931. szeptember 9. – Balatonszemes, 1976. június 4.) 

Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színész 

„Gondolatom az, hogy az előadóművésznek magát a költőt kell megjátszania, vagyis az alkotás hosszú folyamatát kell olyan röviden összefoglalnia, mint maga a vers, a költőt kell életre keltenie úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az alkotás küzdelmében elképzeli.” - vallotta.

Latinovits utolsó munkája a Rádiószínházban egy rádiófelvétel volt, ahol Bárdos Pál Rákóczi–induló című dokumentumjátékában Ady Endre Két kuruc beszélget című versét mondta el, 1976. június 3-án:

"Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb,

Szívünk jó borát gonosz ittasoknak

Mivel hogy úgy is oda-adtuk: mindegy,

Majd elvezérel az Ördög már minket."

"Tudom pajtásom, szívbéli pajtásom,

Nem is magunkat, a holtakat bánom,

Kik meg nem érték ezen igaz jókat,

Őket sajnálom, síri bujdosókat."

"Ha volt vón' szükség emberre, magyarra,

lett volna, aki másképpen akarja.

Nem akaródott, hát nem akaródott."

"Gyerünk pajtásom, a strázsa már szólott."

"Menjünk hát, menjünk cudar temetőkön,

Adj' Isten, holtak, mi még más mezőkön

Taposunk rongyos, vén piros csizmánkkal,

Vérben pirulni egy véres világgal."

Nagy László: GYÁSZOM A SZÍNÉSZKIRÁLYÉRT

Megfojtom a heroldokat, 

kik halálodtól hízva gurulnak, 

vért gurguláznak, 

lerakom mind a gyalázatosat 

küszöbére a gyalázat urának. 

Mi történt megint, mi történt? 

Kicsoda ment el megint 

valami vérző eskű szerint 

szétdúlva a köznapi törvényt? 

Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? 

Csak jó ripacs, vagy színészkirály? 

Szépség, vagy hetven kilógram színhús? - 

a színfalak mögött az irigység, 

közöny és középszer még hezitál. 

De színfalak mögött a vakotás, 

rozsda-sálas ócska lokomotívok 

toborozódnak a szokás szerint, 

párátlan prüsszögnek én amig sírok, 

torlasztják homlokuk egyként a gondnak 

s mázukat is pattogva egyként bongnak: 

ez a rebellis nem az enyém, 

de halottam rend és szokás szerint, 

sorsa írva volt a tenyerén, 

onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, 

neki is jobb már nemet ha nem int. 

Neked jobb már, de szemem vizével 

elfolynak a csillagok - mégis látom: 

a végállomási vakvágányon 

korongon lassúdan megforgatva, 

már tetőtől talpig megmosdatva 

s mégis bűntudattal s véred ízével: 

magányosan reszket az ártatlan Diesel, 

ő, aki a végső szerepből kiölt - 

s lám nem dőlt össze a szinház, az lett 

megint ami volt, noha nincs már Hamlet, 

de van ki egy életet pitizve kitölt 

operett-kutyaként s bosszút nem áll. 

Aranyos meg édes nyár van s béke, 

minek ide tébolyult Színészkirály? 

Szemüregem árván retten a kékbe 

s fázom - egy elfáradt szárazvillám 

vérszegfű-csokorral mászik elémbe, 

ráismerek, íme, az Elektro-sokk, 

csokra: agyadról a sok kis vérfolt - 

Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? 

Ostor, ige-habzás immár elég volt, 

béke van, nyár van, ti elléphettek, 

vagy vázába kerültök csendéletnek 

a tévé-azurral bélelt hazában. 

- Én ártatlan - reszket az Elektro-sokk 

s elfoszlik hirtelen a nyári lázban. 

Nyár van, illene hogy én se fázzam, 

csak búgjak fehéren, turbékoljak 

e hét emelet vasbeton-galambházban. 

Hát persze, hogy nem történt semmi, 

sör habzik, folyik az ulti-parti, 

kockázatnak elég is ennyi, 

minek a sebeket fölvakarni, 

minek akarni, 

fényesen hasítani bizonytalanba! 

Bizony, az élet nem hagyja abba, 

a síron a bogarak összeragadva 

sürgenek, apró piros vonatok, 

pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, 

együtt vidulnak a vevők s kofák, 

rogyásig telve az uborkafák. 

De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? 

Hogy ekkora alázat már gyalázat? 

Latinovits Zoltán, gyere el hozzám 

nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, 

hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, 

te kísértetnek is őrült Király! 

Vicsorogd rám a reményt, miképpen 

élve is, magadnak sereget csinálj, 

mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra 

fordul még Mohács is, megfoganhat 

mind aki elhúllt - kerengj föl a porból, 

szállj föl versmondó nagyharangnak! 

Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, 

pohár az asztalon, hűen várlak 

akár utrakészen is, mint egy 

mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak. 

Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály, 

te jajtalan immár, de bennem baj van: 

belémtestáltad Mohácsod, érzem, 

te holtomiglan átvérzel rajtam. 

Légy forgószél, őrült Színészkirály, 

az legalább, ki a nagyranőtt sírból 

szél-Krisztusként ragyogva kiszáll - 

bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, 

hahotázd meg a Gyászbaborúltat - 

a mozdonykerék-nagy koszorúkat 

gurigáld a versemen át! 

http://www.youtube.com/watch?v=Thn3F70b36w

Oravecz Imre: 1972. szeptember

Szerettem előtted

valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útbanvolt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.

<< Ha már a sikernél tartunk, a legsikeresebb könyve alighanem az 1972. szeptember volt. Három kiadást ért meg, megjelent angolul, olaszul és franciául is, és szerintem itt is, ott is megrendülten olvassa mindenki, aki volt már szerelmes. Többször írt már a könyv születésének körülményeiről, mégis azt kérem, beszéljen erről is, és mondja el, ma hogyan gondol erre a kötetre.

Ez ma már, remélem, valóban ismert történet. A harmadik házasságom válsága, a szakítás és a gyerek körüli pereskedés nagyon mélyre lökött a nyolcvanas évek elején. Akkor azt gondoltam, az irodalom ehhez képest csak játék, érdektelen és értelmetlen cél. Azt hittem, egyébként életemben nem először, hogy abbahagyom az írást. A gyerek végül nálam maradhatott, én neveltem fel, néhol küzdelmesen, de mindig örömmel. A csalódottságom azonban nem múlt el, és azt is láttam, hogy egy gyerek a válásból nem jöhet ki jól. Ez az érzelmi és morális válság a korábbi házasságaim felbomlásakor szerzett sebeket is feltépte, az akkori, fel nem dolgozott megaláztatásokat is előhozta. Ekkor kezdtem el írni, naplószerűen, az 1972. szeptember darabjait, először voltaképpen csak magamnak, amolyan terápiás céllal. Szerettem volna megérteni a helyzetet, amiben voltam, azt, ami velünk történt. Eleinte csak egy pillanat foglalkoztatott, az a pillanat, melyben senki sem tudja magát elképzelni, míg át nem éli, utána pedig képtelen felfogni, hogy ő az, aki elvérzett benne. Arról a jelenetről beszélek, azt idéztem fel újra és újra, amikor ott találtam, ahol találtam, akit találtam, és azzal, akivel, és úgy, ahogy, abban a félreérthetetlen helyzetben, amelyikben. Aztán később áttértem a közvetlen előzményekre, elkezdtem jeleket kutatni, összefüggéseket keresni, elemezni, vádolni és védekezni vagy épp felmentést adni. Éreztem, hogy a dolog működik, az írás kiránt a depresszióból, mielőtt végleg kicsúszik a lábam alól a föld. Innentől egyre gyakrabban ragadtam ceruzát, és egyre rendszeresebben öntöttem ki magamból, ami fojtogatott. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy ebből valaha könyv lehet. Először a közvetlen érintettnek mutattam meg az anyagot, aki bosszúra gyanakodott, a közlés gondolatától pedig szinte rosszul lett, annyira személyesnek, kíméletlennek és helyenként pornográfiába hajlónak találta a szöveget. Aztán egy barátom olvasta, és bár őt is megdöbbentette a versek nyíltsága, folytatásra bíztatott. És ő mondta azt is, hogy ezzel elértem a várva várt kedvező fordulatot, a nehezén már túl vagyok.

Mikor dőlt el, hogy ennek a munkának komoly irodalmi értékei is vannak, hogy közölni kell?

A döntő lökést az adta, hogy, rájöttem még valamire. Arra, hogy ebben az átlagosan huszonöt soros, egyetlen, igaz többszörösen összetett mondatból álló, egységet képző formában olyan eszközre leltem, mely szerkezeti rugalmasságával és nyelvi nyitottságával szinte végtelen távlatokat nyit előttem. Ebben a szövegtípusban mindenféle stíluselem helyet kaphatott, szakszavaktól a trágárságokig, tudományoskodó fordulatoktól a szlengig szinte minden. És ekkor támadt fel bennem igazán újra az író, akit már majdnem maga alá temetett az érzelmi hegyomlás. Innentől tudatosan dolgoztam a könyvön, melyet ma is regénynek hiszek, bár a kritika, tudom, szívesen vitatkozik arról, versek, prózaversek vagy egyszerűen csak prózák-e ezek a szövegek. Szerintem, versek, de regénnyé állnak össze, ahogy az Iliász is regény és a Toldi is regény, attól függetlenül, hogy milyen formában íródtak.

Az eredeti, legelső versek is megvannak még valamelyik asztal fiókjában?

Ma is háromszor írom meg a munkáimat: először kézzel, mégpedig ceruzával, aztán írógéppel, majd a számítógéppel. De mindig csak az utolsó változatot adom ki a kezemből. Akkor persze még nem volt számítógépem, így az írógépes változat volt a végső. A változások lényege az, hogy az 1972. szeptemberelőször csak rólam szólt, de aztán sikerült távolságot teremtenem önmagam és a tárgy között, és mikor írtam, már olyan volt, mintha én nem én volnék, hanem valaki más, aki azonban mégiscsak én vagyok – vagy legalábbis olyasvalaki, akit én ismerek a legjobban a világon. Valaki, aki szereplője egy elcsépelt, örök történetnek, aki nem képes beletörődni az emberi ésszel felfoghatatlanba, pedig az, ami vele történt, bárkivel megeshet, és meg is esik nap mint nap. Úgy maradtam hű a tényekhez, hogy kissé elrugaszkodtam tőlük. Átalakítottam, ami átalakítható, vagyis ahol lehetett, eltértem a mintától, magamtól. Így a történet már nem rólam szólt, mint ahogy a hősnő sem egy bizonyos nő volt többé, hanem egy több alakból gyúrt személy, akikben az a közös, hogy mindnyájan a férfi ellenlábasai. De így is, volt, aki magára ismert, és megsértődött, volt, akit megtévesztett a hasonlóság. Pedig az irodalom mindig fikció, ezt már az általános iskolában meg kéne tanulnia mindenkinek. >>

(részlet Bedecs László a költővel készült interjú anyagából, Mi volt a kérdés? Kijárat kiadó, Bp., 2011.)

Oravecz Imre 1972. szeptember c. kötete digitális formátumban teljes egészében olvasható itt:

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=971&secId=93795&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Oravecz+Imre&limit=1000&pageSet=1

Gyermeknapra: Nemes Nagy Ágnes versikéivel

Gyermekkorom legkedvesebb verses könyve volt...

Nemes Nagy Ágnes: MIT LÁTUNK AZ UTCÁN? 

Gyere, mackóm, Benedek,

add a szebbik kezedet,

míg sétálunk csöndbe, szépen,

amit látunk, elmesélem.

Jó dolog a séta-séta,

ha botlunk is néha-néha.

Nézd csak, Bence, az az autó,

ott az utca közepén

fényes autó, piros autó

szalad széles kerekén,

négy kereke van neki,

négy kerekét pörgeti,

pörgeti, görgeti,

forgolódni kergeti.

Jaj, te mackó! Nekimentél!

Hogy minek? A fának.

Ez a barna a fa törzse,

fönt vannak az ágak.

Errefelé, arrafelé,

nézz előbb a lábad elé!

Mi ugrál a fa alatt?

Nézd meg ezt a madarat.

Ez a madár verebecske,

megfogná a gyerekecske,

de a veréb sose hagyja,

mert ő ügyes madaracska.

Berregés, ropogás,

fut a sárga robogás.

Hogy mi ez? Jól tudod,

sárga volt és jól futott,

sínen sikló sárga ház:

villamos volt, óriás.

Üvegkunyhó áll magában

szomszéd háznak oldalában.

Meg se mukkan, meg se moccan,

pedig benne telefon van,

és hogy beszél, zenebonál,

ha valaki telefonál.

Ez a láda postaláda.

Mond meg nekem, Benedek:

írtál-e már levelet?

Nem még?

Majd, majd

írok én is teveled.

Bence mackó, rám hallgass most,

megkeressük a fagylaltost.

Kerek kanál, kerek sátor,

fagylalt jön a kanálból,

ha a kanál akkorára

dagadna meg, mint a sátra,

abból jönne az igazi

piros, kerek sátor- fagyi.

Kutya, kutya, csudajó!

Alig-alig ugató.

De ne húzd a kutyikát,

hadd keressen kutya-fát,

hadd szaladjon kutya-útra,  

szőr, szőr!

ugra-bugra.

Utcasarkon utcaseprő

bácsi áll.

Ez a bácsi mit csinál, mit csinál?

Fölsepri a szemetet,

papírt, gyufát, jegyeket,

haragszik,

ha sok a csikk,

a ruhája csupa csík.

Játszanak a gyerekek.

Játszunk mi is, Benedek.

Nézd csak Micit: mije van?

Ezüst biciklije van.

Nézi Palkó, Zsuzsánna,

menjünk mi is utána.

1974.

my art - my poem (Alena: Május volt)

Alena: MÁJUS VOLT

és én egy vérnarancsos kis dresszben, 

tizennyolc karátos aranyékszerekkel

(bokám körül csak lazán, ujjamon duplán,

nyakamban, hozzá egy régi medál)

vártam őt a csendben

s azt a csendes percet,

amint este felé az óra

elüti a félhetet, és csenget 

- így beszéltük meg.

Belépett, de nem szólt,

(minek is a szó), már csókolt,

meg simogatott és lejjebb...,

éreztük, ahogy levetett egy angyal,

mégis a zuhanás pillanatában

karjaiba vett bennünket,

s vitt, vitt mindkettőnket

a vetetlen ágyra

fesztelen vággyal...,

(kérte, hogy könnyedén szeressem)

s tobzódva egymásban-egymással,

elhittük egymásnak,

ez mindig így lesz majd...

- miközben, ó dehogy!