2013. február 11., hétfő

Alena: "Ott kezdődött minden fájdalom" - gondolatok a domboldalon


Thorma János nagybányai festőművész képe


Alena:  Ott kezdődött minden fájdalom

Azt mondják, annak fáj csak a lába, aki nem jó úton halad, hát nem tudom... De a  szeretetben hinni úgy, miközben reménytelenné válik már minden gyermeki reménykedés a sivatagot járva, szomorúságban, s keresve-kutatva mindig csakis azt az egyetlen egyet, mely oázis lehetne..., nagyon nehéz, szinte elviselhetetlen a szomjúság!
Emlékszem a fiatalságunkra. Tavasz volt és ragyogott a Nap, a mezők virágba borultak, s mi csak szaladtunk a domboldalon, fel a tetőre, hogy onnan láthassuk be a hívogató messzeséget, miközben jókedvünk és kacagásunk messzire elszállt... Ez volt a felhőtlen boldogság! De meglehet, mindezt csak egy festmény keltette bennem, és életre, én pedig oly' nagyon elhittem..., hiszen meglátni és megszeretni elég volt hozzá egy pillanat. Mégis a pillanat nagy játékműve annyi volt csupán, hogy eltüntette a képet..., s nem maradt utána valójában semmi más, mint a sóvárgás "a föld fölött, az ég alatt" egy egész életen át...
Most? Még ma is ezt a képet keresem, a délutánok csendjében titkon mindig visszavárom, hátha visszajön majd és ad egy mosolyt is talán.
Milyen szép volt a festmény, milyen jó is, és hogy szerettem! Rabul ejtett a varázslat. Az életről folyton azt beszélte, higgyem el, majd színes lesz, témája pedig még inkább izgalmas! És emberekről is mesélt, akik jönnek-mennek olykor, és úgy bolondított, hogy megkopott keretben is csodás lesz a történet! Naponta keresem hát ezt az igazi történetet, de nem találom sehol..., keserves a felébredés, már szinte elviselhetetlen!

Ámbár mondják azt is, hogy "aki szeret minket, szeressen, annak, aki meg nem szeret, az Úr fordítsa felénk a szívét, de ha nem boldogul a szívével, fordítsa el a bokáját, hogy a bicegéséről felismerjük"! 
 


Thorma János nagybányai festőművész képe


Fekete mezőn fehér virágok,
sápadtan, gyéren, szétszórva álltok,
a színetek is olyan idegen!…
Állok köztetek némán, mereven.
Néha egy szikra sötét világban
föllobban a gyászos, nagy némaságban.
Rövid az élte, hazug a fénye.
Fekete mezőn fehér virágok,
élünk szétszórtan, örök sötétben.

(Csinszka:  Első versem)

***

A rét.
A nyár.
A nyári rét.
A fehér.
A fekete.
A pepita pillangó.
S a perzselő nap sugarai.
A rét így őrzi meg
Egy kis ideig
Összefonódó,
Dermedté szikkadt
Testünk
Tév-lenyomatait.

 (Levy Q Lucien:  A rét)
 
***


Elmondottam a szélnek lenn a kertben,
S a Hold is tudja már, hogy nem szeretlek.
Virágaid és vallomásaid,
Tán azt hiszed, hogy örömet szereztek.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Gyűlölöm az emlékedet,
Ez a pár nap mi volt neked?
Kinek felelsz, kinek bűnhődsz érte?

Gyűlölöm már életemben mindig,
Tekinteted puha, nagy bilincsét.
Szemed sarkán azt a vásott,
Azt a rejtett mosolygásod,
Azt a hívó, titkos kicsi fényt.

Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily halkan suttogott.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom. 

(Karády K.-Polgár T.-Széky D.:  Gyűlölöm a vadvirágos rétet)
 


Gramofon online: 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése