my art (Alena: Sorsunk)

Alena:  Sorsunk

Most csak a vörös hegedűkre gondolok. Az igazán nagyokra. Fajtám vérére, a magyar Művészekre. Adyra. Latinovitsra. És irigykedem. A rajongóra. A társra. Csinszkára. Évára. Irigykedem?! Talán még azt sem. Csak úgy botladozom. Olvasom őszinte szavaikat, és sorra kifordul mind, felfedi önmagát, igazát. A szavak lángvörösen izzanak, ahogy közöttük botorkálok, mint idegen, váratlan, hívatlan vendég. Fáj nagyon érezni őket, látni őket. Hallom kiáltásuk és tehetetlen vagyok. Velük vagyok, miközben ők - tudom - magukban. Egyedül van Ady. Egyedül van Latinovits. Magára marad itt az érzés, mint egy alantas és ostoba vonóhúzás, félszeg próbálkozás a hangszeren. Magamra maradok én is. Játszani pedig nem tudok, nem is tanultam. Nekem nem volt anyám, se mesterem, szeretőm se soha! Vörös hegedűre, szabadságra, szerelemre méltatlannak születtem. Hajlékomat a napfény, a tavaszi szél, gyerekzsivaj még üdvözölheti. Árnyékban alszom el. S néha arról álmodom, egyszer felébredek a szavak között. Sorba állok nemesen - testemmel, lelkemmel, szellememmel, ahogy megérdemeltem azon a bizonyos csütörtöki napon, mikor megérkeztem. Mint Ady vagy Csinszka.  

Van az életben egy-egy pillanat, 

Erősnek hisszük szerfelett magunkat. 

Lelkünk repül, száll, magával ragad, 

Bús aggodalmak mindhiába húznak. 

Csalóka álmok léghajóján 

A vihar szépen fellegekbe tüntet, 

Míg lenn a földön kárörvendő, 

Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket. 

Madár lettem. De szárnyam szegve! Csapdosok csak körbe-körbe, s amerre repdesek, mindent összevérzek... Nehéz lett a valóság vér-könny-cseppjeivel! Miközben nem vágyom másra, csupán egyetlen végtelenre: szabadon a magasba röppenhessek! 

Van az életben egy-egy pillanat, 

Hogy nem várunk már semmit a világtól, 

Leroskadunk bánat terhe alatt, 

Szívünk mindenkit megátkozva vádol. 

Míg porba hullva megsiratjuk, 

Mi porba döntött - sok keserü álmunk, 

Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, 

Míg testet öltött fájdalmakká válunk. 

A szél egyszer csak (f)eléd sodorta létezésem, és azt súgta késő, későn láttuk meg egymást! Számunkra az éjszaka nem is jelenthet mást vagy többet, mint hogy vége mindennek! Még el sem kezdődhetett, már vége közös történetünknek. Mint egy elkésett randevú, egy nyárvégi délután, valamelyik körúti kávéház félreeső teraszán. De tudod, ezt úgy sem hiszem el! Összeomolhat az ég és a föld, én mégis hiszek benne! Egy madár dalol közeledben.

- Látod, itt vagyok Neked, az ég alatt s a föld felett - míg élek, érzem: Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam, a föld felett s az ég alatt! Hiszen saját megsemmisülésünket várjuk - bevallom tudatlanul. Visszavágyunk oda, ahonnan elbocsáttattunk! Ezért találkozhattunk... Ezért kellett, találkozzunk, érdemesen! Ha van oka, és miért ne lenne, ez a magja, én hiszek benne. És Te? - kérdezlek. Te azonban még másvalaki kérdésére válaszolsz nekem. 

- Hol és mikor találjuk meg a Szépséget, kivel vidámság s öröm lehetne az élet, újra, végre? Madárka, dalold el nevét! - kéred tőlem visszavárva a feloldozást.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, 
Szivünk a vágyak tengerén evez, 

Hajónkat szélvész, vihar összetépi, 

De egy zord erő küzdelemre készti. 

Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, 

Nincs egy reményünk, mely valóra válna, 

Míg sírba visz az önvád néma átka. 

Körbe állunk. Körtáncot járunk. Lásd, körbe szeretni egymást így, nem elég! Ez nem lehet az élet, csupán ennyi! Pedig bennünk a tenger szava él. Minden titkunk lent a mélyben. Álmunkban láttuk is a tenger alatti termet... Mégis itt csak a szél fütyül. Megfulladunk, ha emberek hívogatnak nyüzsgő tömegből!