Alena: Amikor találkoztunk
Amikor találkoztunk, előtte éjszaka veled álmodtam, arról, hogy először jártam nálad. Flegmán engedtél be az ajtón, és beljebb világodat megismernem. S mivel korábban soha nem beszéltél róla, számomra akkor derült ki, szüleid élnek, sőt együtt élsz velük, csak mégis mintha külön, mert abban a nagy lakásban a te lakrészed szinte egy különálló garzonnak minősül. Nem hozott lázba téged jelenlétem. Mit sem törődve velem, vagy nem velem - gondoltam akkor -, most is éppúgy heversz az ágyon, mint nélkülem. Hajad zilált volt, hosszú és szőke, s te mint valami elvarázsolt figura, céltalan léteztél az estében. Akárhogy is csűrtem-csavartam volna neked annak tényét, hogy lásd, végre itt a várt pillanat, itt vagyok veled most és először, éreztem rajtad, hogy ennek te örültél vagy nem örültél, de arcráncaid semmit nem árultak el. Anyád lépett be hozzánk váratlanul, s rajongott körbe engem kissé, ő is csak hűvösen, és mesélt is rólad, hogy te mindig ilyen vagy, meg kell téged szokni, ilyennek elfogadni, másképp nem lehet elviselni sem. Egyedül a szemeid, mintha a tekinteted sejtetett volna mégis cseppnyi örömet benned ottlétemről. Nem szóltál, csak néztük egymást. Néztelek téged meg a szobád, s arra gondoltam, egészen másképp képzeltelek el. Az egész este valamiféle befulladt, totális csalódás volt, mint élmény, te és a világod. Anyád időnként betoppant, kopogtatás nélkül, s ettől a hideg is kirázott minden alkalommal. Jött, mert kínált ezzel-azzal, te még hellyel sem. Így aztán nem tudtam, leüljek-e melléd, vagy sem, s ha megteszem, benned milyen indulatokat robbantok majd. - Nahát, mondhatom, szép kis találka ez nagyon! Persze, hogy szomorú lettem. S az is bántott, hogy ebből, az érzéseimből, te egy picit sem veszel fel, semmit nem érzékelsz belőlem, mintha ott sem lennék - keserű volt a felismerés. Nem zavartatva magad továbbra sem, engedted el tested a pamlagon, mint aki benyugtatózta magát - így érted el velem, hogy ezek után még aggódni is kezdjek érted. De minek is? Fogalmam sincs. Kínos csended már-már nem is volt az, több volt annál is, halálos! Körül néztem a szobádban, hatalmas belmagasság volt, rengeteg polccal, rajtuk könyvvel, meg temérdek festmény össze-vissza állítva, döntve, fektetve hanyagul, s a szoba közepén ágyad, ahol arra gondoltam - így a koordinátáit is látva, hogy megeshetett veled rajta ott már bármi... Végül megunva ezt a légyottot, ha nevezhető volt egyáltalán annak, úgy léptem ki az ajtódon, hogy attól tartottam, valójában észre sem vetted. De minek is. Az ajtón túl már hiába zokogtam, tudtam, te biztosan meg sem hallod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése