 |
| S.I. - Tánctanfolyam az asztalosműhelyben 1935-ben |
Alena: Most pedig bemutatkozom
...1977 tavaszán születtem, épp ekkortájt érkeztem, hoztak magukkal sebesen-vadul a böjti szelek. Anyám fiúnak várt, de lettem egyszeriben nagy csalódása talán - ma már így sejtem inkább. Hát mit volt mit tennie, az akkori kor szokásához híven rám aggatta nevét, az ő keresztnevét, és ezzel magamban, magammal azóta pörlekedem. Sváb Krammerek, zsidó Ettingerek, lengyel Brezsnyánszky-k, szögedi Simonok, kikeresztelkedett Erdélyiek, halasi Nagy-Kálóziak lánya lettem én ott a Kis-Kunság szögletén, mint kerek-erdő közepén, a betyár Bugacon s az Öregszőlőkön is túl.
Apám szülei orvosok voltak. Nagymamámat Pécsett fogorvosnak taníttatta ki keresztanyja, mivel saját lánya nem lehetett, keresztlányára, az én drága nagyikámra áldozta minden vagyonát. Nagyapám, kit már nem ismerhettem meg, Debrecenben volt tanársegéd a klinikán. Első pénzkeresetéből egy helyi képkereskedőnél vette meg kedvenc olajfestményem, s mintha Szinyei Merse Pál pipacsos mezőjének folytatása lenne, de semmi egyéb, csupán ismeretlen alkotás, nekem annál drágább kincsem.
Anyám szülei egyszerűbb, de nagyszerű, tehetséges és kreatív emberek voltak, sőt az egész Simon családról ezt mesélhetem el. Simon dédapám Szeged-Dorozsma-Bordány-Halas vonalán elismert, becsületes asztalos emberként tevékenykedett. Mesterségét Bécsben tanulta ki bútor- és hangszerkészítőként. A Simonokat soha nem kellett félteni - előbb volt kocsijuk a városban, mint az orvosoknak. Téli estéken maguk szórakoztatására rajzfilmeket készítettek. Feri bácsi filmezett, Pityu bácsi jól rajzolt, és így ők ketten igazi, családi Cinema Paradiso-t teremtettek - sajnos a filmszalagok legtöbbje egy véletlen tűznek áldozatául esett. Én csak pislogtam négy évesen a falra vetített kisfilmeken: anyám még baba, s ott mocorog, pancsol a falvédő felett, ez hihetetlen! Mégis hát, hogyan lehet?! - tűnődtem. Így és ehhez hasonló helyzetekben ámultam s bámultam rá a nagy világra, mi engem körülvett.
De soha sem voltam rest! Nagymamám bár nagyon szeretett, én a világ legrosszabb unokája lehettem: kipakolva a vitrin tartalmát, régi, családi ereklyékkel, porcelán nippekkel játszadoztam, vagy összefirkáltam a hallban zongoráját, de ha más nem esett, csentem egy kis krétaport mami pasztellkrétával rajzolt vadvirágos csokráról - gondoltam, még szemfestéknek jó lehet! De már kínálgatta nekem a tejszínhabos eperszemeket, Kossuth kiflijét vagy non plus ultráját, és én megszelídülve hallgattam meséjét az életről, mit ő megélt. Rajongtam ezekért a történetekért, lelkes közönsége voltam, s legtöbbször sztoriját vissza is tapsoltam, mesélnie kellett újra, de a legeslegelejéről! Így fogytak el a piskótatekercsek, szinte észre sem vettük - Istenem, de rég volt mindez, pedig innen indultam el egyszer, régen, kétszer tizennyolc éve, mint egy mesében...
Anyám szülei egyszerűbb, de nagyszerű, tehetséges és kreatív emberek voltak, sőt az egész Simon családról ezt mesélhetem el. Simon dédapám Szeged-Dorozsma-Bordány-Halas vonalán elismert, becsületes asztalos emberként tevékenykedett. Mesterségét Bécsben tanulta ki bútor- és hangszerkészítőként. A Simonokat soha nem kellett félteni - előbb volt kocsijuk a városban, mint az orvosoknak. Téli estéken maguk szórakoztatására rajzfilmeket készítettek. Feri bácsi filmezett, Pityu bácsi jól rajzolt, és így ők ketten igazi, családi Cinema Paradiso-t teremtettek - sajnos a filmszalagok legtöbbje egy véletlen tűznek áldozatául esett. Én csak pislogtam négy évesen a falra vetített kisfilmeken: anyám még baba, s ott mocorog, pancsol a falvédő felett, ez hihetetlen! Mégis hát, hogyan lehet?! - tűnődtem. Így és ehhez hasonló helyzetekben ámultam s bámultam rá a nagy világra, mi engem körülvett.
De soha sem voltam rest! Nagymamám bár nagyon szeretett, én a világ legrosszabb unokája lehettem: kipakolva a vitrin tartalmát, régi, családi ereklyékkel, porcelán nippekkel játszadoztam, vagy összefirkáltam a hallban zongoráját, de ha más nem esett, csentem egy kis krétaport mami pasztellkrétával rajzolt vadvirágos csokráról - gondoltam, még szemfestéknek jó lehet! De már kínálgatta nekem a tejszínhabos eperszemeket, Kossuth kiflijét vagy non plus ultráját, és én megszelídülve hallgattam meséjét az életről, mit ő megélt. Rajongtam ezekért a történetekért, lelkes közönsége voltam, s legtöbbször sztoriját vissza is tapsoltam, mesélnie kellett újra, de a legeslegelejéről! Így fogytak el a piskótatekercsek, szinte észre sem vettük - Istenem, de rég volt mindez, pedig innen indultam el egyszer, régen, kétszer tizennyolc éve, mint egy mesében...
Magdikám! Szeretném ezeket az írásokat egy könyvben is látni. nem mindenkihez jut el az internet, talán a könyv inkább. Megmelengeted a szívemet. Szép gyerekkorod lehetett, ami jó, és egy életre elkísér. Látom, hogy ezt szeretnéd továbbadni a Te manókáidnak.
VálaszTörlés