Levy Q Lucien: DASEIN
Mottó: "Imádkozni annyi, mint az élet értelmére
gondolni."
(Wittgenstein)
De mi
más lenne az élet értelme, ha nem a létezés maga?(!) Így hát meg kell állni. S
csak szemlélődni, tűnődni a mindennapok rohanása felett.
Imádkozni annyi, mint megpihenni az örökös
vándorlásban.
"Talán mindenütt voltam, bálban és
temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most
elfáradtam." De a hétköznapok szürkeségétől irtózó, örökké úton lévő
vándor a túlparton sem lel nyugalomra. Csak létezni szeretne, de mindeközben állandóan
nyomasztják önnön kételyei: "itt
állunk büszkén, gőgösen s mögöttünk a század- és ezredvég... s mi, mit
oldottunk meg? Hiszen iszonyú bűn terhe nyomja lelkünket. Így hát minden
embernek elölről kellene kezdenie az életet. Mezítlenül. Talán azért, hogy ne
rettenjen meg azoktól a dolgoktól, amik reá várakoznak. Jó lenne olyan
harmóniában élni, amely a műalkotásokból sugárzik. A műremek tiszta rendjében.
Úgy kellene szeretnünk egymást, hogy kiváljunk térből és időből,
kiszakadjunk."
Imádkozni annyi, mint felülemelkedni mindennapi
gyarlóságainkon.
Ugyanis
a Kezdet és a Vég között van egy röpke pillanat; ez az a Sóhajtásnyi Idő, amely
mindenki számára csak egyszeri és soha meg nem ismételhető. Csak ennyi adatik
meg, hogy "eljátsszuk" életünk egyetlen főszerepét „Kérem én még nem
játszottam, Nem játszottam, Nem játszottam, Játszani szeretnék mostan.”
-avagy a Játék Igazságát Létünkben: corriger
la fortune! Játszani mindig: "Játszom,
azé az érdem, aki játszhatott."
Imádkozni annyi, mint megőrizni a Reményt.
Talán
ez, még segíthet, hogy meg- és átéld a halálod előtti pillanatokat, ahol
magányod, társtalanságod, egyszeriséged a legteljesebb, hiszen egyszer - és
mindörökre - "majd" meghalsz a világban és meghal benned a világ. De
addig is "ismeretlenek" halnak meg naponta és óránként. Így a halál,
mint ismert, világonbelül előadódó dolog, esemény kerül utunkba. Az ember, a
végén egyszer majd meghal, de ez minket-magunkat egyelőre még nem érint...
Ó
dehogynem, hiszen pillanatonként rakjuk halottainkat a Földbe, és hová száll az
energia, szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül,
ellenfeleink energiája hová kerül? Létünk micsoda kozmikus űrbe merül?
Imádkozni annyi, mint szembenézni önmagunkkal.
Ha
őszintén Játszod az Igazat, akkor tudod jól, halálod után csak a Végtelen Semmi
vár. De addig is - csak azért is - játssz "Kisember"!
Ezenközben
pedig nap, mint nap peregnek a mindennapi elmúlás film-képei, számodra éppúgy,
mint számomra. S a képek pillanatról-pillanatra változnak és minden pillanat -
már megtörténése pillanatában - múlttá, emlékké, történéssé válik - neked,
nekem - mindannyiunk számára. S mi, közben történéseket mesélünk egymásnak
minden-hétköz-nap és széppé "hazudjuk" a múltat is, emlékeinket
megszitálják az évek.
Mindezt
a - vélt vagy valós - "Igazság" érdekében tesszük.
Imádkozni annyi, mint "Játszani" az
Igazsággal mindörökké.
Játszani,
játszani, játszani: örökkön-örökké! Hiszen - talán - a Játék az egyetlen, ami
legalább az őszinte lét-pillanat-varázsát kínálja, s ezt elszalasztani csak
egyszer lehet; mert a te-film-lét-játékodban csak Te, és csak Egyszer lehetsz
Főszereplő. Igen, a lét-játék-főszereped az egyetlen, a legszentebb Játék,
amely születése pillanatában a halhatatlanságra - az Igazságra - tar igényt.
De mondd
csak Barátom "eljátszhatja-e" az Ember - keserű -
"itt-léte" (Dasein) alatt,
a hamleti utat, III: Richárdtól, Miskin hercegig? Arról az Emberről -
lét-játékosról - van itt szó, akinek az életköltészete az alábbi - Puskini -
idézetben fellelhető:
"Vitt-vitt
a sivatagon át
Az Igazság
iszonyú vágya."
De
mindeközben nyújthatnak-e segítséget - nemcsak menedéket a szembenézés elől - a
tudományok, filozófiák, vallások, művészetek, technikák a ma embere számára, a gyötrő gondolatok - az Igazság hiánya és a Vég
- elől?
Imádkozni annyi, mint bocsánatot kérni.
De
hiába kérünk - naponta - bocsánatot (kitől, az Úrtól?) az ártatlanul
elhurcoltakért és kivégzettekért, a fiatalon elhunytakért, a gyógyíthatatlan
betegekért, a gyermeküket kínlódva nevelőkért, az otthontalan éhezőkért, a
felkoncoltakért, a hatalom által megcsonkítottakért, a mindig becsapottakért, a
kirekesztettekért, az elárultakért és elárvultakért - szavunk pusztába vész.
Imádkozni annyi, mint soha nem feledni a
borzalmakat.
Pont
ezért kell mindig Játszanunk, hogy soha ne legyen senkinek és semminek se
hatalma fölöttünk, hiszen már tudjuk jól, hogy a Játéknak a teljes élet az ára.
De hogy a Lét-Játék is teljes legyen, ahhoz túl kell haladnunk érzékszervi,
fizikai szintünket, s kozmikus lényként gondolkodó, globálisan cselekvő,
humánusan viselkedő emberré kell válnunk, mindig készen az örök Vég-Játékra, az
Áldozathozatalra, a Megváltásra, a világért; mindenkiért és önmagunkért: „Egy percem lett vón: megmutatni a
Fenségeset. Az Istent. S már tova Fordult a fény. És ennyi az egész”.
Kétségtelenül nagy teher ez, de ebben a teherben rejtőzik az emberi
lét-játék-szabadság lényege, jellege. Ez az önként vállalt teher készteti az
embert arra, hogy az elérhetetlen abszolút elérésére törekedjék. Létével, Játékával,
Szabadságával saját vállaira vette a felelősségét további létéért, ugyanis
immár szabadon választhat, hogy elcsökevényesedik-e, vagy nem is sejtett
magasságokba emelkedik. A Játszó az Igazsággal - tudtán kívül - mindannyiszor
Eggyé (Halhatatlanná) válik, ha valami tökéleteset, megismételhetetlent alkot -
hiszen az Életét adja érte! S ebben az emberi-lét-játékban benne van az
egyszeri főszerep minden harca - az örök harc, a lét végessége és a halál
végtelensége között -, valamint minden öröme, gyönyöre, magánya, gyásza. S a
Játék végén a rettegés vár minden szereplőre, ugyanis többé már nem lehet
vérrel és szenvedéssel (karddal és kereszttel) megmenteni az emberiséget.
Ennélfogva a Játszó feloldozása, az elkerülhetetlen Vég.
A Vég,
amelytől elmenekülni, megszabadulni nem lehet. A félelem izzó folyamként járja
át - az ember - létét. A tehetetlen düh és lelki fájdalom az, amit rávetít az
Ismeretlen. A Vég, ami mindenre rátelepszik, s ki csöndes
"belenyugvással", ki tébolyult hisztéria rohamokkal próbálja
megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A Játékos lelkét porig alázza a félelem
és a rettegés, hiszen "akárki
megszülethet már, csak ő nem".
A
racionalitás, a tudás elveszti minden határát, és a Játékos ott áll egyedül,
mindentől elhagyatva, magányosan, társtalanul, "betegen" és közben
érezve - de sohasem tudva - a Véget, az Örök Halált.
Cselekvése
csak egyetlen(?) lehet, "Istenhez" fordul, mint utolsó reményhez. De
nincs már menedék, s csak ritkán adatik meg a haladék, és a lét-játékos utolsó
sóhaja -amely egyben az Ember fohásza-: a kétségbeesés pillanata.
A
többi azonban néma csend és örök magány:
"Mert elhagyatnak akkor mindenek."
