"Imádkozni annyi, mint..." - L.Q.L írása

Levy Q Lucien:  DASEIN  

Mottó: "Imádkozni annyi, mint az élet értelmére gondolni."

                                                                                (Wittgenstein)

  De mi más lenne az élet értelme, ha nem a létezés maga?(!) Így hát meg kell állni. S csak szemlélődni, tűnődni a mindennapok rohanása felett.

Imádkozni annyi, mint megpihenni az örökös vándorlásban.

  "Talán mindenütt voltam, bálban és temetésen, erdőben és vízparton, bűnben és erényben. Sokat utaztam, most elfáradtam." De a hétköznapok szürkeségétől irtózó, örökké úton lévő vándor a túlparton sem lel nyugalomra. Csak létezni szeretne, de mindeközben állandóan nyomasztják önnön kételyei: "itt állunk büszkén, gőgösen s mögöttünk a század- és ezredvég... s mi, mit oldottunk meg? Hiszen iszonyú bűn terhe nyomja lelkünket. Így hát minden embernek elölről kellene kezdenie az életet. Mezítlenül. Talán azért, hogy ne rettenjen meg azoktól a dolgoktól, amik reá várakoznak. Jó lenne olyan harmóniában élni, amely a műalkotásokból sugárzik. A műremek tiszta rendjében. Úgy kellene szeretnünk egymást, hogy kiváljunk térből és időből, kiszakadjunk."

   Imádkozni annyi, mint felülemelkedni mindennapi gyarlóságainkon.

    Ugyanis a Kezdet és a Vég között van egy röpke pillanat; ez az a Sóhajtásnyi Idő, amely mindenki számára csak egyszeri és soha meg nem ismételhető. Csak ennyi adatik meg, hogy "eljátsszuk" életünk egyetlen főszerepét „Kérem én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem játszottam, Játszani szeretnék mostan.” -avagy a Játék Igazságát Létünkben: corriger la fortune! Játszani mindig: "Játszom, azé az érdem, aki játszhatott."

Imádkozni annyi, mint megőrizni a Reményt.

  Talán ez, még segíthet, hogy meg- és átéld a halálod előtti pillanatokat, ahol magányod, társtalanságod, egyszeriséged a legteljesebb, hiszen egyszer - és mindörökre - "majd" meghalsz a világban és meghal benned a világ. De addig is "ismeretlenek" halnak meg naponta és óránként. Így a halál, mint ismert, világonbelül előadódó dolog, esemény kerül utunkba. Az ember, a végén egyszer majd meghal, de ez minket-magunkat egyelőre még nem érint...

    Ó dehogynem, hiszen pillanatonként rakjuk halottainkat a Földbe, és hová száll az energia, szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül, ellenfeleink energiája hová kerül? Létünk micsoda kozmikus űrbe merül?

Imádkozni annyi, mint szembenézni önmagunkkal.

    Ha őszintén Játszod az Igazat, akkor tudod jól, halálod után csak a Végtelen Semmi vár. De addig is - csak azért is - játssz "Kisember"!

  Ezenközben pedig nap, mint nap peregnek a mindennapi elmúlás film-képei, számodra éppúgy, mint számomra. S a képek pillanatról-pillanatra változnak és minden pillanat - már megtörténése pillanatában - múlttá, emlékké, történéssé válik - neked, nekem - mindannyiunk számára. S mi, közben történéseket mesélünk egymásnak minden-hétköz-nap és széppé "hazudjuk" a múltat is, emlékeinket megszitálják az évek.

     Mindezt a - vélt vagy valós - "Igazság" érdekében tesszük.

Imádkozni annyi, mint "Játszani" az Igazsággal mindörökké.

    Játszani, játszani, játszani: örökkön-örökké! Hiszen - talán - a Játék az egyetlen, ami legalább az őszinte lét-pillanat-varázsát kínálja, s ezt elszalasztani csak egyszer lehet; mert a te-film-lét-játékodban csak Te, és csak Egyszer lehetsz Főszereplő. Igen, a lét-játék-főszereped az egyetlen, a legszentebb Játék, amely születése pillanatában a halhatatlanságra - az Igazságra - tar igényt.

    De mondd csak Barátom "eljátszhatja-e" az Ember - keserű - "itt-léte" (Dasein) alatt, a hamleti utat, III: Richárdtól, Miskin hercegig? Arról az Emberről - lét-játékosról - van itt szó, akinek az életköltészete az alábbi - Puskini - idézetben fellelhető:

"Vitt-vitt a sivatagon át

Az Igazság iszonyú vágya."

    De mindeközben nyújthatnak-e segítséget - nemcsak menedéket a szembenézés elől - a tudományok, filozófiák, vallások, művészetek, technikák a ma embere számára, a gyötrő gondolatok - az Igazság hiánya és a Vég - elől?

Imádkozni annyi, mint bocsánatot kérni.

    De hiába kérünk - naponta - bocsánatot (kitől, az Úrtól?) az ártatlanul elhurcoltakért és kivégzettekért, a fiatalon elhunytakért, a gyógyíthatatlan betegekért, a gyermeküket kínlódva nevelőkért, az otthontalan éhezőkért, a felkoncoltakért, a hatalom által megcsonkítottakért, a mindig becsapottakért, a kirekesztettekért, az elárultakért és elárvultakért - szavunk pusztába vész.

Imádkozni annyi, mint soha nem feledni a borzalmakat.

    Pont ezért kell mindig Játszanunk, hogy soha ne legyen senkinek és semminek se hatalma fölöttünk, hiszen már tudjuk jól, hogy a Játéknak a teljes élet az ára. De hogy a Lét-Játék is teljes legyen, ahhoz túl kell haladnunk érzékszervi, fizikai szintünket, s kozmikus lényként gondolkodó, globálisan cselekvő, humánusan viselkedő emberré kell válnunk, mindig készen az örök Vég-Játékra, az Áldozathozatalra, a Megváltásra, a világért; mindenkiért és önmagunkért: „Egy percem lett vón: megmutatni a Fenségeset. Az Istent. S már tova Fordult a fény. És ennyi az egész”. Kétségtelenül nagy teher ez, de ebben a teherben rejtőzik az emberi lét-játék-szabadság lényege, jellege. Ez az önként vállalt teher készteti az embert arra, hogy az elérhetetlen abszolút elérésére törekedjék. Létével, Játékával, Szabadságával saját vállaira vette a felelősségét további létéért, ugyanis immár szabadon választhat, hogy elcsökevényesedik-e, vagy nem is sejtett magasságokba emelkedik. A Játszó az Igazsággal - tudtán kívül - mindannyiszor Eggyé (Halhatatlanná) válik, ha valami tökéleteset, megismételhetetlent alkot - hiszen az Életét adja érte! S ebben az emberi-lét-játékban benne van az egyszeri főszerep minden harca - az örök harc, a lét végessége és a halál végtelensége között -, valamint minden öröme, gyönyöre, magánya, gyásza. S a Játék végén a rettegés vár minden szereplőre, ugyanis többé már nem lehet vérrel és szenvedéssel (karddal és kereszttel) megmenteni az emberiséget. Ennélfogva a Játszó feloldozása, az elkerülhetetlen Vég.

     A Vég, amelytől elmenekülni, megszabadulni nem lehet. A félelem izzó folyamként járja át - az ember - létét. A tehetetlen düh és lelki fájdalom az, amit rávetít az Ismeretlen. A Vég, ami mindenre rátelepszik, s ki csöndes "belenyugvással", ki tébolyult hisztéria rohamokkal próbálja megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A Játékos lelkét porig alázza a félelem és a rettegés, hiszen "akárki megszülethet már, csak ő nem".

   A racionalitás, a tudás elveszti minden határát, és a Játékos ott áll egyedül, mindentől elhagyatva, magányosan, társtalanul, "betegen" és közben érezve - de sohasem tudva - a Véget, az Örök Halált.

  Cselekvése csak egyetlen(?) lehet, "Istenhez" fordul, mint utolsó reményhez. De nincs már menedék, s csak ritkán adatik meg a haladék, és a lét-játékos utolsó sóhaja -amely egyben az Ember fohásza-: a kétségbeesés pillanata.

    A többi azonban néma csend és örök magány:

"Mert elhagyatnak akkor mindenek."