Szerettem előtted
valakit, felhőtlen kapcsolat volt, gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha, mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok, ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben, vagyis, ahogy útbanvolt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás nélkül elfogadlak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert te most már te vagy nekem, nem én és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen, elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné lett.
<< Ha már a sikernél tartunk, a legsikeresebb könyve alighanem az 1972. szeptember volt. Három kiadást ért meg, megjelent angolul, olaszul és franciául is, és szerintem itt is, ott is megrendülten olvassa mindenki, aki volt már szerelmes. Többször írt már a könyv születésének körülményeiről, mégis azt kérem, beszéljen erről is, és mondja el, ma hogyan gondol erre a kötetre.
Ez ma már, remélem, valóban ismert történet. A harmadik házasságom válsága, a szakítás és a gyerek körüli pereskedés nagyon mélyre lökött a nyolcvanas évek elején. Akkor azt gondoltam, az irodalom ehhez képest csak játék, érdektelen és értelmetlen cél. Azt hittem, egyébként életemben nem először, hogy abbahagyom az írást. A gyerek végül nálam maradhatott, én neveltem fel, néhol küzdelmesen, de mindig örömmel. A csalódottságom azonban nem múlt el, és azt is láttam, hogy egy gyerek a válásból nem jöhet ki jól. Ez az érzelmi és morális válság a korábbi házasságaim felbomlásakor szerzett sebeket is feltépte, az akkori, fel nem dolgozott megaláztatásokat is előhozta. Ekkor kezdtem el írni, naplószerűen, az 1972. szeptember darabjait, először voltaképpen csak magamnak, amolyan terápiás céllal. Szerettem volna megérteni a helyzetet, amiben voltam, azt, ami velünk történt. Eleinte csak egy pillanat foglalkoztatott, az a pillanat, melyben senki sem tudja magát elképzelni, míg át nem éli, utána pedig képtelen felfogni, hogy ő az, aki elvérzett benne. Arról a jelenetről beszélek, azt idéztem fel újra és újra, amikor ott találtam, ahol találtam, akit találtam, és azzal, akivel, és úgy, ahogy, abban a félreérthetetlen helyzetben, amelyikben. Aztán később áttértem a közvetlen előzményekre, elkezdtem jeleket kutatni, összefüggéseket keresni, elemezni, vádolni és védekezni vagy épp felmentést adni. Éreztem, hogy a dolog működik, az írás kiránt a depresszióból, mielőtt végleg kicsúszik a lábam alól a föld. Innentől egyre gyakrabban ragadtam ceruzát, és egyre rendszeresebben öntöttem ki magamból, ami fojtogatott. De még ekkor sem gondoltam arra, hogy ebből valaha könyv lehet. Először a közvetlen érintettnek mutattam meg az anyagot, aki bosszúra gyanakodott, a közlés gondolatától pedig szinte rosszul lett, annyira személyesnek, kíméletlennek és helyenként pornográfiába hajlónak találta a szöveget. Aztán egy barátom olvasta, és bár őt is megdöbbentette a versek nyíltsága, folytatásra bíztatott. És ő mondta azt is, hogy ezzel elértem a várva várt kedvező fordulatot, a nehezén már túl vagyok.
Mikor dőlt el, hogy ennek a munkának komoly irodalmi értékei is vannak, hogy közölni kell?
A döntő lökést az adta, hogy, rájöttem még valamire. Arra, hogy ebben az átlagosan huszonöt soros, egyetlen, igaz többszörösen összetett mondatból álló, egységet képző formában olyan eszközre leltem, mely szerkezeti rugalmasságával és nyelvi nyitottságával szinte végtelen távlatokat nyit előttem. Ebben a szövegtípusban mindenféle stíluselem helyet kaphatott, szakszavaktól a trágárságokig, tudományoskodó fordulatoktól a szlengig szinte minden. És ekkor támadt fel bennem igazán újra az író, akit már majdnem maga alá temetett az érzelmi hegyomlás. Innentől tudatosan dolgoztam a könyvön, melyet ma is regénynek hiszek, bár a kritika, tudom, szívesen vitatkozik arról, versek, prózaversek vagy egyszerűen csak prózák-e ezek a szövegek. Szerintem, versek, de regénnyé állnak össze, ahogy az Iliász is regény és a Toldi is regény, attól függetlenül, hogy milyen formában íródtak.
Az eredeti, legelső versek is megvannak még valamelyik asztal fiókjában?
Ma is háromszor írom meg a munkáimat: először kézzel, mégpedig ceruzával, aztán írógéppel, majd a számítógéppel. De mindig csak az utolsó változatot adom ki a kezemből. Akkor persze még nem volt számítógépem, így az írógépes változat volt a végső. A változások lényege az, hogy az 1972. szeptemberelőször csak rólam szólt, de aztán sikerült távolságot teremtenem önmagam és a tárgy között, és mikor írtam, már olyan volt, mintha én nem én volnék, hanem valaki más, aki azonban mégiscsak én vagyok – vagy legalábbis olyasvalaki, akit én ismerek a legjobban a világon. Valaki, aki szereplője egy elcsépelt, örök történetnek, aki nem képes beletörődni az emberi ésszel felfoghatatlanba, pedig az, ami vele történt, bárkivel megeshet, és meg is esik nap mint nap. Úgy maradtam hű a tényekhez, hogy kissé elrugaszkodtam tőlük. Átalakítottam, ami átalakítható, vagyis ahol lehetett, eltértem a mintától, magamtól. Így a történet már nem rólam szólt, mint ahogy a hősnő sem egy bizonyos nő volt többé, hanem egy több alakból gyúrt személy, akikben az a közös, hogy mindnyájan a férfi ellenlábasai. De így is, volt, aki magára ismert, és megsértődött, volt, akit megtévesztett a hasonlóság. Pedig az irodalom mindig fikció, ezt már az általános iskolában meg kéne tanulnia mindenkinek. >>
(részlet Bedecs László a költővel készült interjú anyagából, Mi volt a kérdés? Kijárat kiadó, Bp., 2011.)
Oravecz Imre 1972. szeptember c. kötete digitális formátumban teljes egészében olvasható itt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése