A KIBONTOTT SZAVAK
Mindegy, hogy mi a valóság és mi a képzelet, ha egyaránt fáj.
Mindegy!
Úgyis az egésszel van bajom; Áttetsző kavicsok között lépkedsz.
Nem gondolsz holnapra, mára.
A tegnapok közé száműzött arcod,
Mint a halál; oly végtelen.
Nem lesz könnyű veled az élet; De nélküled nem élhető,
Hiszen egymásnak tőr vagyunk mi ketten,
És egyedüli oltalom.
Az idő elsodorja létezésünk; De újjászüli létezésemet
Napról-napra: Hiányod.
S ne hidd, hogy tőlem megszabadulhatsz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetsz.
Ha beszívod a levegőt, lényem elvegyül lélegzeteddel.
És ha a poharat emeled szádhoz, engem is iszol:
Láthatatlanul ott úszom italodban.
Amelyikünk pedig bűnt követ el a másik ellen,
Annak homlokán lázvörös bélyeg üt ki.
S ha egyikünk nem él már, az hangszóróból,
Könyvek lapjairól kiált a másikhoz.
Látod, mi egymás kedvenc mérgei lettünk,
Méreg - amelyről leszokni nem lehet:
Halálomig - halálodig.
Nem szólsz,
De minek is a szó, hol amit mondani lehetne,
Rég nem mondható;
Visszanézni egy pillanat: sziklás part,
Tengerár lebegtet új távlatokat,
Villan
S magába zár.
Mindeközben álarcokat próbálgatunk fiatalon,
Aztán az egyik váratlanul arcunkra forr,
S ott is marad letéphetetlenül.
Tudod, a rendelkezésedre álló idő
Kevés,
Amíg lehet lépj tovább,
Terveid úgy is szétporladnak.
Szétporlad a múlt is,
Igen a széppé hazudott múlt is.
Ne magyarázd!
S ne kételkedj!
Veled vagyok.
Csináld!
És ne törődj vele,
Értik-e, követik-e, helyeslik-e, elvetik-e?!
Előtted és körötted a sivatag.
Előtted üres a tér,
Előtted az irdatlan sötét.
Vágj neki, ha akarod,
Vágj neki, ha nem,
Vágj neki,
Mert nincs más választásod!
De velem S Ne nélkülem!
Mindegy!
Úgyis az egésszel van bajom; Áttetsző kavicsok között lépkedsz.
Nem gondolsz holnapra, mára.
A tegnapok közé száműzött arcod,
Mint a halál; oly végtelen.
Nem lesz könnyű veled az élet; De nélküled nem élhető,
Hiszen egymásnak tőr vagyunk mi ketten,
És egyedüli oltalom.
Az idő elsodorja létezésünk; De újjászüli létezésemet
Napról-napra: Hiányod.
S ne hidd, hogy tőlem megszabadulhatsz.
Ne hidd, hogy valaha is elfelejthetsz.
Ha beszívod a levegőt, lényem elvegyül lélegzeteddel.
És ha a poharat emeled szádhoz, engem is iszol:
Láthatatlanul ott úszom italodban.
Amelyikünk pedig bűnt követ el a másik ellen,
Annak homlokán lázvörös bélyeg üt ki.
S ha egyikünk nem él már, az hangszóróból,
Könyvek lapjairól kiált a másikhoz.
Látod, mi egymás kedvenc mérgei lettünk,
Méreg - amelyről leszokni nem lehet:
Halálomig - halálodig.
Nem szólsz,
De minek is a szó, hol amit mondani lehetne,
Rég nem mondható;
Visszanézni egy pillanat: sziklás part,
Tengerár lebegtet új távlatokat,
Villan
S magába zár.
Mindeközben álarcokat próbálgatunk fiatalon,
Aztán az egyik váratlanul arcunkra forr,
S ott is marad letéphetetlenül.
Tudod, a rendelkezésedre álló idő
Kevés,
Amíg lehet lépj tovább,
Terveid úgy is szétporladnak.
Szétporlad a múlt is,
Igen a széppé hazudott múlt is.
Ne magyarázd!
S ne kételkedj!
Veled vagyok.
Csináld!
És ne törődj vele,
Értik-e, követik-e, helyeslik-e, elvetik-e?!
Előtted és körötted a sivatag.
Előtted üres a tér,
Előtted az irdatlan sötét.
Vágj neki, ha akarod,
Vágj neki, ha nem,
Vágj neki,
Mert nincs más választásod!
De velem S Ne nélkülem!
(L.Q.L)
*** *** ***
Azt zengjük, azt a zsoltárt...
(és belső részeim között
szívem megolvadt, mint viasz)
Épp csak a vállunkról
rebbent el az öröm,
mint súlytalan madár.
(innét se szökhetsz már soha többé,
csavargó éhes szív,
meg vagy jelölve)
Épp olyan este volt mint a többi.
Tódultak ki a színház kapuján
a naponkénti zsibogó vidámak.
Közéjük keveredve
szótlan
fogtam meg a vállad
és
egyszercsak eszembe jutott:
lakik benned egy névtelen erő...
Talán magad se vetted észre,
mikor, honnét növelted.
Titokzatosabb szövedék, mint
a győztes szerelem.
Mindent,
ami a roncsoló idő
tűzrácsain kihullt,
akár a néma levegő
üvegharangja a földet,
meg tudja
védeni.
(Alena)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése