Alena: Szavak, szavak... Segítség
Templomba jártam, imádkoztam: Isten segíts! De Isten tudja, hogy csak mi tudunk segíteni - írja Márai.
Egy hajléktalan a Dunakanyar ölében számomra nagyon meglepő. Lefelé menet a lépcsőn, az aluljáróban ismét ott találtam az illetőt. De most kivételesen üldögélt a földön. Máskor mindig leterített nejlon zacskójára fekve húzta össze magát, feje alatt hátizsákjával, kinyitott esernyője mögé bújva. Vajon férfi lehet vagy netán egy nő?! - tűnődtem el a kérdésen, miközben föléje hajolva nem is egyszer próbáltam kutatni egy embert sapkájába rejtőzve.
Kuporgott kék nejlonján. Különben ugyanaz a kép fogadott, bézs kötött sapkája már messziről ismerős volt. Nem mentem el mellette szótlan. Leguggoltam hozzá és kértem, nézzen rám. Nő volt. Törékeny termetét sötétbarna kabátja bujtatta. Komoly, tágra nyílt szemekkel tekintett rám. Nem tudtam már megállni kérdésem, segíthetek-e bármiben is neki, s ha igen, miben is, de ő csak megköszönte szépen érdeklődésem.
Tovább mentem ugyan, ám hazaérkezvén eldöntöttem, kimegyek vissza hozzá az aluljáróba, s igen, viszek neki egy pohár forró kakaót, zsemlét és legalább egy almát is. A kakaónak örült legjobban, azt el is fogadta, mondta, hogy nagyon fázik. Míg kortyolgatta, beszélgetni kezdtünk, hosszú élettörténetét röviden megtudtam. Hát akkor, mi legyen a megoldás? - tettem fel a nagy kérdést neki. Miféle munkát vállalnál és hol keressük? Összeraktuk a megoldást: szállodában tudna dolgozni, akkor visszamehetne lakni az anyjához Pestre. Nem ígértem neki semmit sem, mert hát mit is ígérhetnék meg neki tulajdonképpen. Búcsúzóban megöleltem, mert honnan tudhatnám, mennyit érhet ez neki, de ha nem teszem, más meg nem teszi!
Csörögj rám, ha jól esne egy forró kakaó máskor is, mikor ismét erre menekülsz! - kértem a lányt mielőtt elköszöntünk egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése