Márai Sándor: CREDO (QUIA ABSURDUM)
Én hiszek egy teremtést, az életemet,
hiszem ezt. Hiszek egy rendelést, ezt az én rendelésemet, magamat.
Hiszek egy világot és hiszek egy embert, akik összetartoznak. Hiszem a
költők fájdalmas csodálkozását, a meglepetést, hogy létrejöttem s a lét
befogadott engem. Hiszem az embereket, mert magamat kell hinnem bennük.
Hiszem a fiatalságot, a boldog és édes éneket a vizek felett. Hiszem az
ideges férfiak kutató boldogtalanságát, hiszem az asszonyok harapós
szerelmi dühét és a mozdulat puhaságát, ahogy a csecsemőt megtelt mellük
bimbójához emelik és tikkadt homlokkal elhajolnak fölötte. Hiszem a
tárgyak konok következetességét, a vonalak ősi törvényeit, a színek
izgalmas zúduló sokféleségét, a szavak titokzatos igazságguzsalyozó
köteleit, a szép kezeket és az állatok szemét. Hiszem az örökkévaló
anyag elrejtett, belső formáit, a kényes macskák előkelőségét és a
tengerek jóságát. Hiszem a jóságot és a krajcáros rosszaság izzadt, buta
kárörömét. Hiszem az egyszerűség gyöngéd tömjénillatát, a gaztettek
vérszagát, az érzelmesek olcsó áhítatát. Hiszem a felhőket és az
évszakok változó kedvét, hiszem a világvárosi kokottok csipkeinges
raffinériáját és a pénz megnyugtató gőgjét. Hiszem az
osztályharcosok komor sorbaállását, a menstruáló lányok ájult reggeli
ágybanfekvését, a délszaki növények fűszeres leheletét, a világerők
csillagkergető vonzását. Hiszem a végtelen szegénységet, mely
könyörtelen és olyan szaga van, mint az embernek. Hiszem az elemeket és
hiszem magamban azt, aki tud hinni, naivan. Hiszek egy életet, életet,
életet, most és mindörökkön örökké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése