Renoir - a fények és Párizs neveltje

 Pierre-Auguste Renoir 

(Limoges, 1841. február 25. - Cagnes, 1919. december 3.) 

Szeretem Renoirt.  

Ez amolyan első szerelem a festőkkel, vagy a nagy találkozásom s rácsodálkozásom a festészet világában önmagában az élményre, mint varázslatra. Renoir képeiről köszönt vissza legelőször mindaz, ami engem gyerekszívvel és gyerekszemmel már kora gyermekkoromban megérintett kint a szabadban, és folyton. A felfedezés - mintha várt is volna, örökké emlékezetes marad számomra...

 

Íme Jeanne Samary színésznő portréja. A kép éveken át figyelt rám, otthon a falon egy naptár lapjáról. Tulajdonképpen addig-addig néztünk farkasszemet egymással, én ezzel a bájos ismeretlen arccal, amíg meg nem tanultam olvasni és meg nem ismertem a kép festőjét. Írhatnám tehát azt is, hogy ez az a portré, amivel Renoirt megláttam...

"Egy reggel egyikünknek elfogyott a fekete festéke, és ezzel megszületett az impresszionizmus." - vallotta a franciák festőgéniusza. 

Renoir az impresszionisták kiemelkedő, egyéni stílusú képviselője. Korai munkái a való életet ábrázoló, ragyogó színekkel, fényekkel teli jellegzetesen impresszionista pillanatfelvételek voltak. Az 1880-as évek elején azonban eltávolodott az irányzattól, és kötöttebb formai megoldásokat alkalmazott portréin és más, főleg nőket ábrázoló festményein. Ez a korszaka nagyjából 1890-ig tartott. Munkássága tökéletesen példázza az impresszionizmus felfogásbeli és technikai újdonságát. Apró, sokszínű ecsetvonásaival mindenki másnál jobban érzékeltette a légkör vibrálását, a lombokon áttörő fény villódzását s azt, hogyan tündöklik a fiatal nők bőre a szabadban.
Renoir az akadémista szellemiségű svájci Charles Gleyre tanítványa volt, de mesterénél sokkal közelebb álltak hozzá növendéktársai - Alfred Sisley, Claude Monet és Fréderic Bazille, akiknek olyan művészet volt az eszményük, amely közelebb állt az élethez, és amelyet nem feszélyeznek a hagyományok. Renoir többször elutazott Algériába, Olaszországba és Provence-ba, s a látottak erősen hatottak művészetére. Az impresszionista festésmód már nem elégítette ki, és rájött, hogy a rövid ecsetvonásokkal egymás mellé rakott színek nem tudják visszaadni a bőr opálfényű hatását. Itáliai útjai során felfedezte Raffaellót és a klasszikus művészet varázsát, a rajz szépségét, a „sima” festésmód kifejezőerejét. A művészettörténészek ezeket az éveket „kemény” vagy „száraz” korszakának nevezik. Renoir színvilága rendkívül gazdag maradt, ám ekkor született festményein a színek és az ecsetvonások helyett az alakok tömege, formája, körvonala és a rajz kapott hangsúlyt.

Életműve egy tökéletesen kiegyensúlyozott élet lenyomata, olyan életé, amely harmonikusan tudott alkalmazkodni minden fejleményhez. Renoir művészete a boldogság művészete, hiszen alkotója nem ismerte sem a keserűséget, sem a féltékenységet. Soha nem lett hűtlen önmagához, veleszületett életöröme, derűje, kiegyensúlyozottsága sohasem hagyta el, s ugyanezt az életörömöt, derűt, kiegyensúlyozottságot tükrözi valamennyi festménye. Renoir a lehető legkomolyabban vette egyetlen szórakozását, a festést. Talán ars poeticája is a következő kijelentése: „A föld az istenek paradicsoma: ezt akarom megfesteni.”