TORNAI JÓZSEF - kortárs magyar író, költő és műfordító.
1927-ben született Dunaharasztiban. Fiatal éveiben betanított segédmunkásként sertésvágóhídon, vasgyárban dolgozott. 1961-től szabadfoglalkozású író, 1976-1987 között a Kortárs munkatársa volt. 1989-2001 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1992-1995 között elnöke volt. Számos irodalmi kitüntetéssel, köztük József Attila-díjjal (1975) is jutalmazták. Első mestere Szabó Lőrinc volt. Írói alapelve szerint a XX. században
is a modern és az ősi egységet kell felmutatni. Lírájára az avantgárd
látásmód, a szürreális képalkotás, a gondolatritmus jellemzők.
Versei közül néhány:
Versírás Casanovája, ne szégyelld
vágyad és termékenységed bujaságát!
Ne szégyelld, hogy századszor is
kirobbantod ösztöneid üregeiből a
hegedűket és a dobokat:
hadd szóljanak a néma gémeskutakhoz,
a kövekhez és a cinkékhez,
a tengerekhez és a kócosan ébredő
kislányokhoz. Azért születtél, hogy
mindennek a hangja légy a lét helyett:
a nem-beszélő helyett. Csillagok
és szentjánosbogarak
szava légy, míg csillagok és szentjánosbogarak
térdelnek az Örökéjben!
Pillanatnyi
És ha szerelmeid közül egyik sem szeretett?
És nem voltál ember soha, csak álca,
csak indulat, csak félelem,
vagy valamilyen földre dobott szentkép-roncs,
eltaposott bogáncs a többi között?
Ha meggyőződsz: csak félig létezel,
véletlen lihegés vagy, az évszakok fintora,
hogy bármeddig élsz, a biológia dühe elér,
anélkül, hogy haragudna, külön, rád:
annyi vagy neki, mint aki számít is,
meg nem is? Végül is mit jelent,
hogy ismer-e valaki, szeret-e vagy legalább
egyszer fejébe fogad ezen a pillanatnyi földön?
Azokban a boldog napokban
Azokban a boldog napokban,
mikor törvény lett, hogy szeretsz,
annyira a káprázatodé voltam:
azt hittem, nem éli túl ez a test,
a veszett két kar, a vak ágyék.
Zihálva feküdtem éjszaka,
s tudtam, ha madárrá válnék,
hozzád suhannék: haza, haza.
De nem voltam, nem voltam madár,
és csak feküdtem, ősember, a vad
eukaliptusz-erdőn, kopár
szobámban, a könyveim alatt.
Csak virrasztottam, és mint festményen,
nézegettem azt a pillanatot,
ahogy a fejed hátradűlt s elértem
a szád: nap az esti folyót.
S újra éreztem a húsod, azt a
puha villanyt, mellyel a szíved átütött.
S kezedre gondoltam, érett szavadra
lángoló csontjaim között.
Gondolatai egy vele készült interjúban
Ami gyerekként
nyilvánvalónak látszott, az évek múlásával annál kérdésesebbé vált
számomra is. Szüleimtől, tanítóimtól megtanultam az anyanyelvemet
használni abban a hitben, hogy ez valami időtlen, sőt szilárd,
kikezdhetetlen csoda. Véglegesnek láttam, és még az sem tűnt föl,
mennyire más Balassi, Csokonai avagy a XIX. század nagy költőinek és
prózaíróinak a nyelvhasználata. A szókincs változása, gazdagodása és
satnyulása vagy a különféle múlt idők eltűnése fantasztikus folyamat, és
az is, hogy amit Pesten már nem, azt a Kis-Alföldön, nagybátyámék
tanyáján még hallhattam: „menendek”, „amondó vagyok” és a többi.
Kiderült: nem egy évezredes épület, hanem egy sebes vagy lassú folyó
partján állok!
A legtöbben valóban
csak használják a nyelvet, mint a cipőjüket, kanalukat, autójukat,
feleségüket, férjüket! A szájukban, az írásukban, a beszédükben, a
kezükben a nyelv csak ribanc, prostituált, akivel mindent meg lehet
csinálni. Ők, az emberek, a Vörösmarty-féle „emberek” senkinek sem
tartoznak elszámolni a nyelvvel töltött ágyjeleneteikről. Ott
vetkőztetik, alázzák, tépik, cserélgetik, szégyenítik, ahol tudják!
Tehetetlenek vagyunk.
A költő viszont az anyanyelv „szentegyházában”
áll, ahogy Petőfi írná, vagy ahogy egy számunkra ismeretlen kanadai
francia költő mondja is:
„Minden költészet az anyanyelvünk iránt érzett
szerelem története.”
De akkor ennek a szenvedélynek az irracionalitását
nem lehet fájdalmasabban megragadni, mint ahogy Rilke megsejtette ezt,
amikor bevallja: „A
művészetben az az iszonyú, hogy minél mélyebben elmerülünk benne, annál
jobban kötelez a legnagyobbra, a csaknem lehetetlenre.” Ennek okát nem
tudta, annál nyilvánvalóbbnak tartotta. Mi azonban már az okokat is
tudjuk.
De sokszor kérdezik azt is tőlem, miért kell egyáltalán verset
írni, miért kell ma még a vers? A válaszom mindig az, hogy azért kell,
hogy életben tartsuk a nyelvünket a semmi-küszöbön. A magyar szavak
meghalnak, ha nem préseljük ki belőlük a lehető legjobb költészetet!
Nem hiszem, hogy a
nagy vers, a jó vers minden szava, képe, hasonlata, sugallata kizárólag az anyanyelvvel való kapcsolat
mélyéről támadna föl. Vannak szünetek, „síkföldibb” tájak is benne. A
lángot ezek azonban nem hogy kioltanák: vakítóbbá teszik. A nagy mű
végül is az őseredeti energia cikázása, tánca a lét és a nemlét között,
az őseredetit pedig leginkább az anyanyelv végtelen mélysége és
szélessége közvetíti.
Minden, ami költészet
az „amonnan” jön, a „túlsó partról”, ahogy Szabó Lőrinc elnevezte. Mert
igen, az igazi költészetben ott van a sámáni is, sőt tovább megyek:
csak az lehet sámáni, ami a mélyén neurotikus is. Este írsz valamit,
reggel átnézed, két-három helyen javítasz rajta, aztán már csak egy
jelző, egy ige, egy fogalom nem illik a helyére. Majd jobbat írsz,
másnap még jobbat, és így szó szerint: a végtelenségig. De valahol
abbahagyod, mert megőrülsz az anyanyelved kozmoszától. Ott nincs utolsó
csillag, galaxis, neutronhalmaz. Ezt nem lehet elhinni, ez mítosz, ez
titok és igen: téboly. A művésznek, a
tudósnak, a szellem emberének – szándéka ellenére is – szerződést kell
kötnie, le kell merülnie a mélység zűrzavarába, hogy a
teremtés-pusztítás energiáit megkaparinthassa, és élhessen velük. Ez
rejlik a nagy, a legtökéletesebb versek, művek mögött.
Ismerve valamelyest a
külföld irodalmát, azt kell mondanom, hogy prűd ország vagyunk, ha a
testi jelenségek leírásáról, kimondásáról van szó. A
fojtogató hagyományok miatt az író kénytelen egy polgári, kispolgári
szokásrendhez alkalmazkodni, és például a feleségén kívül máshoz nem
írhat szerelmes verset. Megdöbbentett, amikor
Kiss Anna költőnő azon kesereg egyik írásában, hogy teljességgel
kimaradt Nagy László verseiből, pedig a költő életének utolsó tíz évében
szerelmesek voltak egymásba. Nagy László nem írhatta bele őt a verseibe. Vagy egy másik példa: Illyés Gyulának hatalmas életművéből szinte hiányzik a szerelmi líra. Ez volt, ami
elgondolkodtatott. Ennek is a magyar prüdéria volt az oka. Ahogy annak
is, hogy az eredeti Baudelaire-t 1923-ban, amikor magyarul megjelent,
nálunk nem lehetett volna eladni. Ezért Babits, Tóth Árpád és Szabó
Lőrinc egy hangulatos Baudelaire-t akartak meg-szólaltatni, márpedig ő
egy kemény, filozófikus költő. Miközben brutálisan érzékletes, alapvető
teológiai és filozófiai kérdéseket vet föl. Már a címben érezni a szépítés vágyát: Les Fleurs du Mal – miért lett ez Babitséknál „romlás”? Ha visszafordítjuk franciára, egy másik szót kapunk: a décompositon szót.
Lassanként, szinte meg se gondolva, mire vállalkozom, nekifogtam az egész Les Fleur du Malnak. Azt hamarosan eldöntöttem, a helyes cím, A Rossz virágai mellett maradok, mert Baudelaire
költészete és moralitása, mondhatnám, furcsa vallásossága az ősi
kettősségre épül, a rossz és a jó föloldhatatlan harcára. A kötet 2007-ben, az eredeti könyv megjelenésének 150. évfordulójára jelent meg végleges változatommal.
Az én kiindulópontom
az volt, hogy a gondolkodó Baudelaire-t mutassam meg. Baudelaire
rendkívül egyszerűen, mondhatni, parasztos egzaktsággal írt. Olyan
mondatokkal, amelyek nem tűrik a cikornyát, a mütyürkét. A magyar nyelv
tömörebb, mint a francia. Megértem én, hogy valamit hozzá kell tenni,
hogy meglegyen az alexandrin. De azért mégsem kellett volna szecessziós
költőt faragni Baudelaire-ből. De volt még egy fontos kiindulópontom.
Az, hogy az erkölcs nem esztétikai fogalom, azaz nem szabad a versben
semmit elhallgatnunk, semmit, ami emberi.
Nehéz
legyőzni a minden fülben ott lévő klasszikus fordításokat, de nem is ez
volt az elsődleges célom, hiszen sokszor még az én fülemben is
felcsendül egy-egy Szabó Lőrinc fordította sor, melyet már tizenéves
koromtól hordozok magamban nagy csodálattal. De az megnyugtat, hogy
olyan barátaim, mint amilyen Somlyó György volt, aki aztán igazán jól
tudott franciául, elmondták, sőt meg is írták, az én fordításaim
hitelesebbek, mint amilyen a nyugatosoké volt. Szebbnek nem biztos, hogy
szebbek, de épp azért nem, mert az eredeti francia versek sem akartak
feltétlenül szépek lenni. Baudelaire forradalma épp abban állt, hogy
szakított a romantika áradó retorikájával, száműzte a zsánerképeket,
hátat fordított az anekdotizmusnak. Tökéletes versekben tudósított a
személyiség kettősségéről, a magányról, a szenvedés belső pokláról, a
kicsapongásról, a vérbajról, a drogokról, a pusztulás mámoráról.
Baudelaire-rel nem valamiféle
rokonság, mint inkább a gyerekkorom óta meglévő és mindig megújuló
élmény a fontos. Ugyanaz az élmény, amit Ady olvasásakor éreztem. Azt,
hogy valaki a konvenciókkal nem törődve átengedi magát és a versét az
emberi nem mitikus hajtóerőinek: elsőként a szexuális ösztönnek, a
libidónak, amit én jobban szeretek megmaradási ösztönnek nevezni, másodikként pedig a hatalmi szomjnak, a Nietzsche-féle „Wille zur
Macht”-nak, a hatalomra törő akaratnak. Ezek az ösztönök, melyeknek nincs korlátjuk, amorálisak, mint a
szerelem és a gyilkolás indulata, ha ezek az ösztönök napfényre jutnak, szinte
megkülönböztethetetlenek egymástól. Baudelaire-ben ez a forrongás
ragadott meg, amellett persze, hogy tudtam, megjelenésétől kezdve más
lett a költészet jellege nemcsak Franciaországban, hanem világszerte is.
Mindenfajta irodalmi modernségnek ő volt a kezdete, bár ő még
aggodalmas pontossággal ragaszkodott a legklasszikusabb, hagyományos
versformákhoz.
Tizenhattól
hetvenéves koromig tartott hatalmában a természetnek az a szükségszerű
tébolya, melyet szerelemnek hívunk. Ma,
nyolcvan fölött úgy látom, hogy ez a Freud által libidónak nevezett
őrület elsősorban a fönnmaradás eszköze, csakhogy az emberi kultúra ezen
a szerepen túlemelte, és megtöltötte az érzelmi, művészi, gondolati
vagy éppen a hatalmi törekvések sokféleségével. Ugyanígy a „változatos”
szenvedés, csalódás, kudarc, a reménytelenség, az értéktelenség földhöz csapó
tapasztalataival is. Összekapcsolta az öngyilkosság, öldöklés, a halál
végletével is. A mérleget nehéz, talán lehetetlen megvonni. Jobb volna,
ha nem volnánk szerelmesek, nem gyötörne a hiányérzet a másik miatt, ha
nem követnénk el őrültségeket, melyeket később meg se tudunk
megmagyarázni? A szerelem is csak olyan, mint az élet egésze: kilencven
százalékban küzdelem és szenvedés, tíz százalékban boldogság. Igaz, az
élet tízszázaléknyi boldogsága nagyrészt épp a szerelemhez kötődik. Ezt
versben is többször megírtam. Biztosan tudom: ha nem lettem volna
szerelmes, nem tudnék semmit az úgynevezett emberi létező animalitásáról
és furcsa módon az éppen ebből forrásozó spiritualitásáról. A vallások nem tudnak mit kezdeni se a szexualitással, se,
végső fokon, a művészettel. Többnyire elutasítják, de ettől még mind a
kettő van, és a történelem során meg kellett békülniük velük, bármilyen
őszinte vagy képmutató is volt a viszony hozzájuk.
Bármilyen jól tudsz
egy nyelvet, sohasem tudhatod olyan jól, mint az anyanyelvedet. A
vershez szinonimák kellenek, sőt azt hiszem, egy szövegből épp a
szinonimák jó megválasztása formál nagy verset. Márpedig épp a
szinonimák szintje egy nyelv legnehezebben megtanulható része. De van
egy ennél is nagyobb probléma: a határok felismerhetőségének a
problémája. A vers szinte minden esetben határsértő, megszegi a nyelvi
konvenciókat, a szórendet, de akár a grammatikai szabályokat is. Igen
ám, de az anyanyelvén írva az ember érzi, meddig mehet el, mi az, ami
még belefér a szabályok megszegésébe. Idegen nyelven ez szinte
lehetetlen, ott mindenki sokkal szabálykövetőbb. Én tehát nem hiszek
abban, hogy lehet más nyelven jó verset írni.
A népdal hihetetlenül mély réteg, pszichológiai réteg. Azért
is, mert azok az emberek, akik nem tudnak népdalt énekelni, távol
vannak még a társaiktól is. Én azt hiszem, hogy az emberiség akkor
kezdett rossz irányba fordulni, amikor nem énekelt, nem táncolt és nem
költött énekeket magának. Tehát az a nép, amelyik már nem ismeri a
népdalait, az akármennyire civilizált, fokozatosan elszakad önmagától, a
földjétől, a hagyományaitól. Ez a művészet olyan
mély rétegébe nyúlik le, olyan lét előtti érzéseket ér el, hogy ott
kikerülhetetlenül beleütközik az ismeretlen ősalapba, a legsötétebb,
alvilágnál is vakabb Abgrundba. Ezekről írta Bartók,
hogy egyenrangúak a legnagyobb szimfóniákkal, szonátákkal és
vonósnégyesekkel. Körülbelül ezer népdalt tudok, ezek itt kavarognak a
fejemben, és inspirálnak vagy bizonyos esetekben segítenek is egy-egy
saját versem végső formába öntésekor.
Egy nyilvánvalóan megállíthatatlan folyamat sodrában állva
miért is gondolom, hogy a népművészetből valami eleven mégis
fönnmaradhat? Azért, mert azt szeretném, hogy fönnmaradjon! Azért, mert
makacs ábrándhajszoló vagyok ebben is, mint annyi másban. Legszívesebben
azt mondanám: hiszek a fönnmaradásban, mert hinni akarok benne.
Ábrándkergető is vagyok, mert csak a világ ábrándkergető szerelmeseiben
hiszek odaadóan.
Mióta az eszemet tudom, érdekeltek az olyan kérdések, mint amilyen a „Mi dolgunk a világon?”. Ma
már azt hiszem, minden nagy műalkotás ezekre a kérdésekre keresi a
választ. Minden szellemi ember – akár tudós, akár filozófus, akár
művész, író, költő – egész életében egyetlen célnak élhet: a lét
értelmezésének és a filozófiai összefüggések kifürkészésének! A
gondolkozás lehetőségei végtelenek. Csakhogy miért vagyunk mi, emberi
tudatok, és miért van a világ ahelyett, hogy – amint Heidegger kérdezte –
a semmi volna? Ez a kérdés megválaszolhatatlan. A semmi valóban semmizik.
És ettől kezdve már az a kérdés: áttöri-e a művészet, a költészet az
abszurdot? Biztos vagyok benne, hogy nem. Az abszurd összes műveinknek,
szellemi, etikai energiáinknak, még az egymás iránti szeretetünknek vagy
szerelmünknek is az energiaforrása.
Az idézett szövegrészletek forrása Bedecs László Mi volt a kérdés? - Beszélgetések kortárs magyar költőkkel (Kijárat, Bp., 2010.) című könyve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése