Viktor Emil Frankl gondolatai a boldogságról

Viktor Emil Frankl (1905-1997) osztrák neurológus és pszichiáter.

Frankl alapította a logoterápiát és az egzisztenciaanalízist, a pszichoterápia „harmadik bécsi iskoláját”. 1942 őszén feleségével és szüleivel együtt a Theresienstadt-i koncentrációs táborba deportálták. Megjárta az Auschwitz-i lágert, időközben szüleit, gyermekükkel várandós feleségét is elpusztították. 

Ő maga 1945. április 27-én szabadult. Sokkolták Frankl-t az átélt események, közvetlen hozzátartozóinak halála, tartós időn keresztül mély depresszióba süllyedt, ebből a helyzetből alig tudott felállni. Végül maga és mások szenvedéseinek köszönhetően jutott arra a következtetésre, hogy a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van az életnek egy lehetséges értelme, amitől a szenvedés is értelmet nyer. Ez a következtetés szolgált Frankl logoterápiájának alapjául. 

Ha már semmink sem maradt 

- részlet Viktor Frankl "...mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort" című könyvéből (Fordította Bruck Vera, Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ, Budapest 1988.)

A kísérő őrök egyfolytában ordítanak és puskatussal hajtanak előre. Akinek nagyon sebesek a lábai, belekarol a mellette menetelőbe, akinek talán kevésbé fáj a lába. Alig esik szó közöttünk: a napkelte előtti jeges szélben nem tanácsos beszélni. Száját a felhajtott kabátgallérba rejtve, a mellettem haladó bajtárs egyszer csak ezt mormolja: „Te, ha feleségeink most így látnának meg bennünket..! Remélem, nekik jobb soruk van a lágereikben; remélem, nem is sejtik, hogy nekünk milyen a sorunk!” És hirtelenül előttem áll  feleségem képe!

Amíg kilométereken át bukdácsolunk, hóban gázolunk, jeges szakaszokon csúszkálunk, egymást támogatva; egymást fel-felrántva és tovább vonszolva, egyetlen szó sem esik ugyan, de tudjuk ebben az órában: mindegyikünk most csak a feleségére gondol. Időről időre felnézek az égre, ahol már halványulnak a csillagok, vagy arra túl, ahol egy sötét felhőfal mögött már pirkad a hajnal. De most minden gondolatomat az a személy tölti be, akibe korábbi, normális életemben soha nem ismert, ijesztően élénk képzeletem kapaszkodik. A feleségemmel beszélgetek! Hallom a válaszait, látom mosolyogni, látom követelő és biztató tekintetét és – elevenen vagy sem – tekintete jobban világít, mint az éppen most felkelő nap. És akkor belémhasít egy gondolat: életemben először érzékelem annak igazságát, amelyet oly sok gondolkodó élete végső következtetésének bölcsességeként szűrt le, és oly sok költő megénekelt: azt az igazságot, hogy a szerelem valahogyan a legutolsó és legmagasabb, amihez az emberi lét fel tud szárnyalni. Felfogom annak a legutolsónak és legszélsőségesebbnek az értelmét, amit emberi költészet és gondolkodás és hit kifejezhet: a szeretet által és a szeretetben való megváltásét! Felfogom, hogy az ember, ha nem is maradt már semmije sem ezen a világon, boldog lehet – és ha csak pillanatokra is – legbensejében odaadva magát az olyan nagyon szeretett ember képének. Az elképzelhető legszomorúbb külső körülmények között, olyan helyzetbe hozva, melyben nem tudja önmagát teljesítményekkel megvalósítani, olyan helyzetben, melyben egyetlen teljesítménye a valóságos szenvedés lehet, az egyenes derékkal viselt szenvedés – képes az ember arra, hogy a szeretett személy magában hordott képének szerető nézésében, szemlélésében oldódjék fel. Életemben először vagyok képes felfogni, mi értendő az alatt, hogy: az angyalok megdicsőülnek egy végtelen gyönyörűség vég nélküli szeretetében való szemlélődésében...  

Az előttem haladó bajtárs elesik, amitől a mögötte haladók szintén elesnek. Máris ott terem az őr, elkezdi őket ütlegelni. Néhány másodpercre megszakad a befelé fordulásom. De máris újból a magasba röppen a lelkem, elmenekül a fogolylét földi valóságából a túlvilágra és folytatja a párbeszédet a szeretett lénnyel: én kérdezek – ő válaszol; ő kérdez – én válaszolok. 

„Állj!” Megérkeztünk az építkezésre. „Mindenki megy a szerszámaiért – mindenki fog egy csákányt és egy lapátot!” Mindannyian bezúdulunk a töksötét kunyhóba, kapkodunk, hogy megszerezzünk legalább egy kézhez álló lapátot, megmarkolható krampácsot. „Nem mozognátok kicsit gyorsabban, ti mocskos disznók?” Rövidesen ott állunk már az árokban, mindegyikünk a tegnapi helyén. A fagyos föld szilánkokra törik a csákány hegye nyomán, szikrákat vet. Az agyak még nem oldódtak fel, még hallgatnak a bajtársak. Gondolatom még mindig a szeretett lény képéhez tapad. Még beszélgetek, én vele, ő velem. És akkor eszembe jut valami: hiszen nem is tudom, él-e még egyáltalán! Egyet tudok, most tanultam meg: a szeretet olyannyira nem jelenti egy ember testi létét, hanem legbelül a szeretett ember szellemi lényét; az „ilyen”-jét (ahogyan a filozófusok nevezik) – az „itt-léte”, az „itt-velem-léte”, de még a testi léte egyáltalán, az „életben léte” valahogyan már nem is képezi vitatárgyát. Hogy a szeretett ember éli még vagy sem, nem tudom, nem is tudhatom (hiszen az egész lágerfogság idején nem lehetett levelet sem írni, sem kapni), de ez ebben a pillanatban valahogyan tárgytalanná is vált. Hogy él-e a szeretett ember vagy sem, valahogyan most nem is szükséges tudnom: szeretetemet, szeretetteljes rágondolásomat, gondolataimban élő alakjának szeretettel-teli szemlélését mindez már nem érinti, mit sem változtatja. Ha akkoriban tudtam volna, hogy feleségem halott, azt hiszem, ezen tudástól nem zavartatva magamat, éppen olyan odaadással merültem volna ebbe a szerelmetes szemlélődésbe és ugyanolyan bensőségesek lettek volna párbeszédeink is. Ebben a pillanatban értem meg az igazságát: 

„Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.” (Énekek éneke 8.6.)