ANNA ANDREJEVNA AHMATOVA (1889-1966)
orosz költőnő
Emlékszem első gimnáziumi évemre, mintha üldözőbe vettek volna irodalom órákon az ókori görög- és római mítoszok, engem úgy hajtottak - mentem fel egyenesen az iskola könyvtárába, s ott a könyvektől roskadozó polcok mind kincseket rejtegető oázis volt számomra, kedvemre bontogattam titkaikat egyre-másra a délutánok csendjében. Így találtam rá Anna Ahmatovára. Nem volt túl sok, csupán néhány költemény, amit tőle olvastam, ám egyszeriben megszerettem.
"Anna Andrejevna Ahmatova nevét nemcsak azért érdemes megjegyezni, mert alliterál, nála a vers ott kezdődik, ahol a szerelem véget ér." - olvastam róla nemrégiben egy, az ő alkotásait is megzenésítő együttes bemutatkozó oldalán. Valóban, ezt magam is szép gondolatnak találom, azonban az az érzésem, sorsában s költészetében ennél sokkal többről van szó.
MEGJÖTTÉL
Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
mely napverőn is volt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.
HÁZ A HÓBAN
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe...
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk...
Egy házikót a hóba rajzolsz. -
Abban mindig együtt leszünk.
(Rab Zsuzsa fordítása)
 |
| Nathan Altman, Portrait of Anna Akhmatova , 1915 |
1946 szeptember elején a Szovjet
Írók Szövetsége kizárta tagjai sorából
Anna Ahmatova költőnőt.
Az indoklás szerint műveiben nem felelt meg
a Szövetség alapszabályának második cikkelyében
megfogalmazott ama követelménynek, amely szerint csak olyan
szerzők lehetnek tagjai az Írószövetségnek,
akik a szovjet hatalom platformján állnak, és részt vesznek
a szocializmus építésében. "Ahmatova az irodalmi mocsár eszme nélküli, reakciós
képviselői közé tartozik", „hibbant agyú
nő", „félig apáca, félig bűnös asszony,
illetve egyszerre apáca és bűnös asszony, akinél
a bűn összekeveredik az imádsággal, ilyen Ahmatova
a maga kicsinyes, szűk magánéletével, jelentéktelen
élményeivel és misztikus-vallásos érzékiségével"
– hangzott a megsemmisítő hivatalos jellemzés.
Jóllehet a költőnőt bár 1950-ben visszavették az Írószövetség
tagjai közé, és ha késve is, még megélhette
a hazai és a nemzetközi elismerést, magát a sorsdöntő
1946-os határozatot és a hozzátartozó zsdanovi
„jellemzést" nem érvénytelenítették,
s így az a költőnő további pályaképére
is kihatott.
(forrás: Dalos György "Az Ahmatova-dossziéból")
"Nincs a földön hazátlanabb nálam,
otthontalanabb se, úgy hiszem."
(Prológus, részlet)
Anna Andrejevna Ahmatova 1889-ben az ukrajnai Odesszában egy felső osztálybeli családban született. Iskoláit
Kijevben kezdte meg. Már kislányként is kedvelte a költeményeket, és
szeretett verseket írni. Édesapja azonban nem támogatta törekvéseit, s
kifejtette, hogy nem hiányzik a családba egy „dekadens költőnő”. Hogy
elkerülje az apjával való konfliktust, a későbbiekben dédanyja nevét
használta. Kijevben jogot tanult, és megismerkedett Nyikolaj Gumiljov költő-kritikussal,
és az ismeretségből hamarosan házasság lett. Az 1910-ben kötött
házasságuk után röviddel Gumiljov visszatért Abesszíniába, s amíg távol
volt, számos költemény született Anna tollából, melyek első kötetében
jelentek meg. Fiuk, Lev (később költő, történetíró, néprajzkutató, megh.
1992) és az Este című első kötete 1912-ben született meg. A gyermeket,
férje egyetértésével, Ahmatova tiltakozásának ellenére a nagyszülőkhöz
adták nevelni, akik nem szerették Annát. Így csak ünnepekkor és nyáron
találkozott vele.
Több szerencséje
volt a verseskötettel. A szentpétervári műkedvelő közönség gyorsan
befogadta az intelligens írónőt, és hamarosan kultikus figurájává vált
az irodalmi közéletnek. Férjével, Gumiljovval, az 1938-ban deportált (és
elhunyt) Oszip Mandelstammal és Gorogyeckijjel a Költők Céhe ülésén
elhatározták, hogy új költői irányzatukat akmeizmusnak nevezik el. Az
egyfajta szimbolista képi elemekre épülő romantika jegyében született
meg két év múlva második kötete, a Rózsafüzér (1914), amellyel mind a
kritika, mind az olvasóközönség berkeiben elismerést szerzett.
Kapcsolatba került Borisz Paszternakkal is. A szakmailag minden
bizonnyal sikeres házasság azonban nem sokáig tartott. Az alig
találkozó, szinte soha együtt nem élő Ahmatova és Gumiljov 1918-ban
elváltak. Anna nem sokáig búsult, még ebben az évben hozzáment Vlagyimir
Silejkóhoz (Gumiljov is megnősült ebben az évben).
Nyikolaj
Gumiljovot 1921 augusztusában lekapcsolta a CSEKA, és még ebben a
hónapban hazaárulás, összeesküvés vádjával meggyilkolták a bolsevikok.
Természetesen Anna is gyanús, bár válásuk miatt akkor még megmenekült.
Ahmatova 1922-ben nagy nehézségek árán publikált kötete, az Anno Domini
MCMXXI című, egyfajta megemlékezés.
Nem
menekülhettek meg viszont versei, az eddig számtalan helyen kiadott
művei 1925-től 1940-ig tiltó listára kerültek, ahogy ő maga is nem
kívánt személlyé vált. Ez idő tájt Victor Hugót, Tagorét, Leopardit,
német és koreai költőket fordított, kritikákat írt, különösen Puskin
munkásságáról, de nem maradhatott ki Alekszandr Blok sem. Meglátogatta
és megpróbálta megmenteni költőtársát is, de Mandelstam sem kerülhette
el sorsát. Elvált Silejkótól is (1928), és megírta legismertebb művét, a
Rekviemet (1930), ami a sztálini terrort önti művészi formába. A
verset, halála után 21 évvel, csak 1987-ben publikálták még a
Szovjetunióban. Verse itt olvasható teljes egészében:
Válogatott
költeményeit végre Hat könyvből címmel 1940-ben kiadhatta, ám pár hónap
múlva indexre tették a kötetet. Ennek ellenére a megváltozó politikai
helyzet hatására úgy tűnt, mégis befogadja a szovjet irodalom, az
írószövetség tagjai közé választotta, de a második világháború
közbeszólt, és ismét tiltólistára került. Fiát 1949-ben letartoztatták,
börtönbe, koncentrációs táborba zárták, akivel sakkban tartották egészen
1956-ig. Végső kétségbeesésében, fia megmentése érdekében, Ahmatova még
arra is képes volt, hogy dicsérő verset írjon a diktátorról, de ez nem
hatotta meg sem Sztálint, sem a hatóságokat. E kényszer szülte verset
természetesen soha nem engedte kiadni a későbbiekben. Harmadik férjét,
Nyikolaj Punyint is elhurcolták, s 1953-ban halt meg egy szibériai
koncentrációs táborban. A fiatal Joszif Brodszkijban látta meg önmagát.
Azonban a rendszert ellenforradalommal is megdönteni kész költőt is a
gulágra száműzték (1972-ben szabadult).
Fia
kiszabadulása után, 1958-an újra írni kezdett, de a cenzúrán mindig
elbukott. 1962-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték, végül nem ő kapta meg. Két évvel halála előtt, 1964-ben az írószövetség elnökévé
választották, valamint Etna–Taormina-díjban részesült. Az Oxfordi
Egyetem díszdoktorává fogadta 1965-ben. Leningrádban, 1966. március
5-én, 76 éves korában fejezte be hosszú, megaláztatásban és
veszteségekben bővelkedő gyötrelmes életét. A szovjet kommunista
rendszer gyakorlatilag már életében eltemette azt a költőnőt, aki oly
sokszor fejezte ki az orosz emberekkel való mély együttérzését,
szolidaritását.
 |
| Anna A. Ahmatova 1965-ben Oxfordban |
Ahmatova lírájának – a század elején divatos szimbolizmussal
ellentétben – a reális, a mindennapi élethez kötődő motívumukból való
építkezés az alapja. Költészetének megkülönböztető
sajátsága a mély kontraszt: a melankolikus, tragikus hangulatok és a
világos, ujjongó hangulatok váltakozása. Klasszikus egyszerűség, tiszta stílus és pontosság
jellemzi. Verseinek melódiája és mély lírája fogja meg elsősorban
olvasóit.
Ma Anna A. Ahmatova az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője.
REKVIEM
- Anna Ahmatova mondja el versét a felvételeken (1-2.rész):
***
AZ A TIÉD, AMIT ODAADTÁL
Honnan beszélek, micsoda romok
halmaza alól kiáltok felétek!
De újra mindent szétosztogatok,
mégis, még mindig nem érzem elégnek.
Hogy kapuim bezárva, színlelem,
hogy halott tél van, és tél vagyok én is.
De hangomra ismernek hirtelen
és újra hisznek, hisznek neki mégis.
(Sota Rusztaveli verse a költőnő emlékére)
(forrás:www.papiruszportal.hu)
