1848. március 15-én a nemzet legjobbjai forradalmi harcba szálltak a
polgári átalakulásért és a nemzeti függetlenségért. Gyakorlatilag az
1848-49-es szabadságharc a magyar nemzet történetének leghíresebb
háborús konfliktusa is.
165 éve szavalta el Petőfi Sándor a Nemzeti dalt
a forradalmi tömeg előtt, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, Jókai Mór pedig a
12 pontot és a proklamációt olvasta fel, és este a Nemzeti Színházban
ezen a napon tartották a Bánk Bán díszelőadását is.
Petőfi versének eredeti kezdősorát (Rajta magyar, hí a haza!) Szikra Ferenc véleményezésére változtatta meg, aki azt a megjegyzést tette a forradalmár költőnek, hogy: „Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!” Petőfi megfogadta a tanácsot és átírta a sort. Petőfi visszaemlékezéseiben nem említi a múzeumot azon helyek közt, ahol elszavalta a verset; itt feltehetőleg beszédet mondott, csak az utókor emlékezetében keletkezett a múzeumlépcsőn szavalás legendája.
Petőfi versének eredeti kezdősorát (Rajta magyar, hí a haza!) Szikra Ferenc véleményezésére változtatta meg, aki azt a megjegyzést tette a forradalmár költőnek, hogy: „Barátom, elébb talpra kell állítani a magyart, azután rajta!” Petőfi megfogadta a tanácsot és átírta a sort. Petőfi visszaemlékezéseiben nem említi a múzeumot azon helyek közt, ahol elszavalta a verset; itt feltehetőleg beszédet mondott, csak az utókor emlékezetében keletkezett a múzeumlépcsőn szavalás legendája.
Épp ezért talán nem véletlen Thorma János nagybányai festőművész képi
megfogalmazása hatalmas festményén, melyet a kiskunhalasi róla
elnevezett városi múzeumban láthat a nagyközönség. Thorma "Talpra
magyar!" című alkotása valóban nagy méretekkel bír, hiszen 6 méter
széles és 3 méter magas.
 |
| Thorma János: Talpra magyar! |
„Itt, az Isten szabad ege alatt, a metsző friss tavaszi széltől verve, a
múzeum fölséges oszlopsora előtt esküdött meg a magyar legelőször
ünnepélyesen, hogy lerázza magáról a szolgaság százados bilincseit. A ki
megeskette, az Petőfi Sándor volt; a mivel megeskette, az a Talpra
magyar volt. A sápadt, sovány ifjú, kinek csak mély tűzű, nagy barna
szemei sejtették, hogy Isten lakozik benne, előlépett, s messze halló,
éles, lázas, parancsoló hangon kiáltotta a tömegbe: Esküszünk, hogy
rabok tovább nem leszünk. És a nép utána mennydörögte, újra meg újra
kívánta hallani az esküt, míg meg nem ittasul tőle, s lelkének minden
porczikája el nem telt vele... S a szózat megindult és hömpölygött végig
a rónán és völgyeken és fölrázta a magyart... A Gondviselés küldötte
halovány ifjú pedig haladt tovább, s szította a tusázó hősök bátorságát,
majd maga is közéjük állt... és eltünt... hova lett?... Ki tudja? Talán
felment ahhoz, a ki e földre küldte, az Istenhez, megmondani, hogy a
magyar drága vérével pecsételte meg esküjét, ne hagyja elbukni... És nem
hagyta!”
(Jókai M., Bródy S., Rákosi V.: Ezernyolczszáznegyvennyolcz; Bp. Révai Testv. Irodalmi Rt. 1898. 37. o.)
 |
| Nemzeti dal, első nyomat |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése